2017. április 26., szerda

Bertolt Brecht: Ének a kedvesről

1. Tudom, Kedvesem: a züllött élettől most kihull a hajam, s az utca kövén hempergek. Látjátok amint a legolcsóbb szeszt iszom, s egy szál ruhában járok a szélben.

2. De volt idő, Kedvesem, hogy én még tiszta voltam.

3. Feleségem volt, erősebb mint én, miként a fű is erősebb, mint a bika: mert mindig felegyenesedik.

4. Látta, hogy komisz vagyok, mégis szeretett.

5. Nem kérdezte, merre visz az út, mely az ő útja volt, még ha lefelé vitt is. Mikor nekem adta testét azt mondta: Ennyi az egész. És az én testem lett.

6. Most nincs már sehol, eltűnt, mint eső után a felhő, elhagytam, s ő lefelé zuhant, mert ez volt az ő útja.


7. De olykor éjjel, ha inni láttok, az ő sápadt erős arcát látom a szélben, amint felém fordul, s ilyenkor meghajolok a szélben.

[fordította Hajnal Gábor]

Csokonai Vitéz Mihály: Tüdőgyulladásomról

  Fenn lengő Hold! nézd, mint kínlódom,
Mondd meg nekem, hol fekszem én?
Ágy-é, amellyben hánykolódom,
Vagy a koporsó az szintén? -
Nem! Csónak ez, melly, jaj, a kétes
Remény és biztos félelem
S az élet és halál setétes
Hullámjain lebeg velem.

  Fojtó szirokkóknak hevétől
Asznak tüdőhólyagjaim,
S a kriptáknak fagyos szelétől
Borsódznak minden tagjaim.
Szívem megett egy láthatatlan
Kéznek nyila bélővé áll,
S mellyem csontbóltján irgalmatlan
Sarkával rúgdos két halál.

  Hová ütődöm az habokba?
Haj! melly szörnyű hányattatás!
Most a kupresszusos partokba,
Hol rémlet űl s jéghallgatás;
Majd a túlsó part lejtőjébe,
Honnan barátság szózatit
Hallok a platánok berkébe
S örömszerszámok hangzatit.

  Innen savanyú ázótjokkal
Pusztás barlangok fojtanak;
Amonnan kerti balzsamokkal
Hígabb szellők újjítanak.
Fúlok, lehellek; fázom, gyúlok,
Vagy egy kivégez már vagy más,
Ájúlok, érzek és ocsúlok:
Haj! melly szörnyű hányattatás!...

  Ki vagy te, ki hószín leplekbe
Felém mosolygva közelítsz,
S a partról e szagos berekbe
Áldott jobbodon felsegítsz?
Te, főldi biztossa az égnek,
Arany gyógyúlás! Te a nagy
És bőlcs teremtő tehetségnek
Halandó leánya! te vagy.

  Te illeted rózsás újjoddal
Mellyemnek rokkant bóltjait,
S elindítád pillantásoddal
Az élet dobbanásait.
Már lelkem új fenix módjára
A lángok közzűl éledez;
S gyengűlt újjom pattanására
Kis lantom újra zengedez.

  De te repűlsz? mind tűnnek, - mennek
Minő derűlés ez, nagy ég?
Sándorffym űl ágyamnál... s ennek
Köszönhetem, hogy élek még?
Zendűlj, ekhózz, esti csendesség!
A hálá engem dalra ránt.
Telj bé, kettős szent kötelesség,

Az orvos és barát eránt!

Petri György: Tengerparti elég

Te női mivoltod fogyatkozásával
küszködsz verejtékezve – hosszú kín,
mert nagyon nő vagy –, én meg a
férfiasságom maradékát őrizgetem:
döntőképesség, gyors ügyintézés, szükség esetén erély,
ilyesmikre gondolok csupán, a hím
elrestült bennem, és nem is restelkedik
petyhüdöttségén. Ész? Még egy kevéske.
Erő? Annyi sem. Oly szent akarat?
Nyista. Nuku. Már egy szemernyi sem.
Úgy értem, hogy nem szent. Bátorkodom
szorítkozni a természetes önzésre
(bármit is értsünk azon, hogy „természetes”).
Fiatal hölgy nem kell: vagy lelkes liba,
vagy pedig csak a pénzemre pályázik.
Te csak beosztani akarod a pénzemet meg engem is,
de tapintatosan. Tehát viseltes bár, de elviselhető vagy
(elvben és többnyire): ez most egy bók volt.
Mondhatnám: tárgyilagos és visszafogott
szerelemnek megemésztő tüze bánt,
s minő egybeesés! kedvenc virágod a tulipánt.
Én penig alkoholista vagyok, mint Cs. V. M.,
csak én testben jutottam el a kupresszusos partokra,
nem a gümőkór lázhullámain.
E sorokat is egy olajfák övezte,
tengerre néző teraszon írom.
Petőfi meg sohasem látott tengert,
ami mégiscsak égbekiáltó disznóság
(már ha volna értelme beleüvölteni
Isten vattával bedugott fülébe).
Shelley belefulladt. Én a kelleténél jobban úszom.
Van pénzem. Mi rosszat mondhatnék még magamról?
Ritkán tisztálkodom, gyakran piszkoskodom.
Van étvágyam és ízlésem, szeretek
középnagylábon élni (ez elkerülhetetlen is,
mert negyvenhármas lábam van), sőt,
minden megszorítás és peremfeltétel
nélkül szeretek élni, csak úgy, mint az állat.
Ráadásul a haláltól sem félek.
Egyfajta orvosi kíváncsisággal
regisztrálom az életfunkciók
fokozatos apadtát/megszűnését.
Wittgenstein megkerülte a problémát
(„A halál nem eseménye az életnek.”)
a lapos definíciós megoldásával.
Na de a haldoklás. Az bizony
esemény. Méghozzá a javából!
Mennyi izgalmas és tovább nem adható tapasztalat!
Hozzá fogható csak egyszer akad.
Hogy képzelhetném, hogy mindezt megúszom
s e törekvő világban lehetek
szándéktalan, szelíd és élveteg,
hogy békén sörözöm, vagy szürcsölöm az ouzóm,

és a megérdemelt büntetés elmarad.

2017. április 16., vasárnap

Dsida Jenő: A sötétség verse

Ó, virrasztások évszaka!
Vastagon fog a tinta, zordul.
A rozsdalevü éjszaka
már hatkor a kertekre csordul:
Reves fák nyirka folydogál
s te arra gondolsz: mennyi éved
van hátra még? Jaj meg-megáll
a láb, mert fél, hogy sírba téved.
...Mondd, kissé mártottál-e már
hófehér cukrot barna lébe,
egy feketekávés pohár
keserű, nyirkos éjjelébe?
S figyelted-e: a sűrü lé
mily biztosan, mily sunyi-resten
szivárog, kúszik fölfelé
a kristálytiszta kockatestben?
Így szivódik az éjszaka
beléd is, fölfelé eredve,
az éjszaka, a sír szaga
minden rostodba és eredbe,
mígnem egy lucskos, barna esten
az olvadásig itat át,
hogy édesítsd valamely isten
sötét keserű italát.