John Ashbery: Introduction

To be a writer and write things

You must have experiences you can write about.

Just living won’t do. I have a theory

About masterpieces, how to make them

At very little expense, and they’re every

Bit as good as the others. You can

Use the same materials of the dream, at last.

It’s a kind of game with no losers and only one

Winner—you. First, pain gets

Flashed back through the story and the story

Comes out backwards and woof-side up. This is

No one’s story! At least they think that

For a time and the story is architecture

Now, and then history of a diversified kind.

A vacant episode during which the bricks got

Repointed and browner. And it ends up

Nobody’s, there is nothing for any of us

Except that fretful vacillating around the central

Question that brings us closer,

For better and worse, for all this time.

John Ashbery: The Whole Is Admirably Composed

In rainy night all the faces look like telephones.

Help me! I am in this street because I was

going someplace, and now, not to be there is here.

So billows pile up on the shore, I hear

the mountains, the tide of autumn pulls in

ever thicker like a blanket of tears, and

people go about their business, unconcerned

if with another. And to those whose loneliness

shouts envy in my face, I say I am here on this

last floor, room of sobs and of grieving.

It’s better you know to actually live it

since always some unexpected detail intervenes:

how he came to your house long ago

on a forgotten afternoon filled with birds’ wings

and the standard that stood then has crumpled

yet another has taken its place:

high up in the ivy where the water from the

falls disappears amid smooth boulders,

this renown, this envy. And most of all

the challenge sleep brings, how it coaxes

the dunce out of his lair, how meals are shared

and whispers passed around. Then the real boy

comes to you like a kite on wind that is flagging

through the needle hole of the hourglass—

as though this were the summit.

There is more to inconstancy than you will

want to hear, and meanwhile the streets have dried,

tears been put away until another time, and a smile

paints the easy vapor that rises from all

human activity. I see it is time to question trees,

thorns in hedges, again, the same blind investigation

that leads you from trap to trap before bargaining

to forget you. And this is only a bump

on the earth’s surface, casting no shadow, until

the white and dark fruits of the far pledge be

wafted into view again, out of control, shimmering

in the dark that runs off and is collected

in oceans. And the map is again wiped clean.

Szép Ernő: Itt volt benn a szívemben

Látom, hogy egy valami pondró húzódik, lent, lent, egész lenn ott a földön,
Az a kicsi kis néma pondró belecsúszik majd egy repedésen a földbe
Látom én hogy így megyen ez az én életem itt a világon előre,
Hogy így húzom magam egyik napból a másikba míg belé nem búvok a sírba.

Mellemhez kapok úgy mint aki arra ijed hogy a tárcája nincs meg.
Ott volt a zsebében a vagyona, azért nyomkodja azt a zsebet a mellén.
Én is tapogatom most a mellemet, nekem elveszett az ifjúságom.
Az ifjúságom, az én egyetlenegy szándékom, mindenem, hallod az ifjúságom.

Itt volt az az ifjúság, itt volt az, itt volt balfelől a mellemben
Itt volt benn a szívemben, vagy a szívemen, vagy a szívem tájékán
Mert itt érzem hogy a helye fáj, mintha ide csaptak vón puskatussal
Vagy mintha felkaptak vón egy kis síró gyermeket onnan a meleg bölcsőből.

Hogy van ez, én nem tudom, hogy lehet ez hogy az ifjúság így el tud veszni!
Én nem tudom hová tehettem, hogy hol hagyhattam el, mikor, mikor vajon?
Én azt a pillanatot nem vettem észre, azt a hoppot mikor elhagyott az ifjúság,
S én így kezdtem tovább élni, így hogy már nincs bennem az én ifjúságom.

Ott maradhatott egy május estefele egy padon a Múzeum-kertben
Édes május alkonyatban ültem bágyadalmas fővel, bánatból elszenderültem
S felkeltem s nem vettem észre, hogy ott hagytam valamim, mert még zúgott távol álmom
S helyem még egy pár percig meleg volt azon a padon és én már ifjú nem voltam.

Nem értem én, olybá veszem hogy most meglepődve megállok a járdán, hátra fordúlok,
Úgy nézek az élt életbe vissza s gondolkozom, hol ragadhatott az ifjúságom?
Szórakozott vagyok, minden elkapja figyelmem, autó, rakott villamos, kirakat, plakátok,
Hordár, katona, gyermekek, lovak, kémény s úgy elvesztem magam minden közt.

Itt ülök íróasztalnál, itt bokáznak el sorba tintás betűim
Itt ezen a papiroson s megáll az öklöm és nyúlkálok errébb arrébb,
Megfogok egy könyvet és helyre teszem, a gyufatartóhoz érek, nem tudom mért, nem tudom én azt.
Minden amit itt megnézek, minden mond nékem valamit, valami betegséget, csalódást.

Hattyúk megálljatok ti ringók fájdalom taván,
Zöld alkonyban halálos fehér dalt húzzatok,
Felkél a nap felhőin s arany búcsút sajog,
Ezer sötét kart nyujt a víz a szívem jajszaván!

Sejtem én azt, hogy klasszikus költeményt illene ma verni nékem
Megtanúlt metrumban, egymásnak bókoló nevelt rímekkel, úri módra
Gyöngy vón az nevemen, koszorú hajam körül, egy esztergált deákos elégia,
Azt a gimnazisták könyvébe tennék majd egyszer egy művész időben.

Igen de nem tudok magamhoz térni s föllengeni fájdalmam tátra tetejébe,
El nem akarom hinni, hogy csakugyan elveszett már az ifjúság énbelőlem.
Eszelem mint eszelős hogy nem is igaz ami volt eddig, az nem lehet érvényes,
Vissza lehet menni megkeresni az ifjúságot, megfúni s a gomblyukba visszatűzni.

De hát hol maradt el, hogy, mi módon? nem megy ez az én fejembe.
Lehet hogy egy leány után fordultam s állottam egy kis percet és tovább mentem
Lehet akkor avval a nézéssel szökött meg szememen át az ifjúság, a leány után ment,
Vagy lehet egy regényben maradt, amelyikbe lesóhajtottam és aztán a fedelét betettem.

Lehet, lehet hogy az tudta mikor kell menni néki s nem adott egy búcsú nyilallást,
Elosonhatott egy lehellettel ajkam közzül és útra mehetett a nyárfai pelyhekkel
Melyekből soha nem lettek nyárfa-virágok, azokkal bújdoshatott el világgá.
Vagy álmomban hagyott ott engem, a nyílt ablakban felszökve hívó húrjára a holdnak?

Jaj mégis, hogy engem nem tudott a rend kifelejteni s én úgy nem maradhattam,
Úgy hogy itt vagyok használatlan, az élet le nem hántotta az éveket testemről
S itt lehetnék avval a fűzi zöld szomorúsággal, finom füttyszóval, selyem sírással,
Avval a csillár csodálattal, avval a láng vágyakozással, mint aki meggyúlva szalad az utcára.

Most már zárják be azt a pünkösd napi kék eget odafenn, köszönöm, most már hiába, hiába:
A kirakatokat is a Váci-utcán, hol lovas képek vannak meg úrias réz szobrocskák,
Meg a fehér hajókat is köszönöm az Adrián! meg a Vogue fényűző lapjait,
Szép barna cigányok dugjátok a zöld zsákba a muzsikátokat, menjetek alúdni.

Hol van az én ifjúságom, hát hol van? nem hagytam el valahol a szegénység közt?
Megjártam én az őrülteket és a hályogos szeműeket, a púpos hátúakat, a golyvás nyakúakat.
A gugásokat és a heptikásokat és a leégett sorsúakat, a búskomorakat, öngyilkosokat
Meg mind a kietlen kinlódókat és leűltem az úti kőre s éreztem áradni fáradni meggyűlt szívemet.

Tudjátok hogy én felhőbe voltam fogózva, csak úgy bírtam itt ti köztetek megállani
Ugy mint a villamoson abba s szíjjba fogózva áll az alak. Lássátok eleresztettem magam
És alélok. Végem van. A nedves virágok halva lefordulnak száraikon,
Kisértet szél jött, a hideglelős leveleket a kemény tiszta földön elseperi messzi.

Tudom nem erednek néma menetbe a szép nagy komoly leányok leengedett hajjal
Hogy merengő ünnepet járjanak a ligetben, mert halálra szállt az én ifjúságom
Nem képzelődöm én, nem, hogy az Opera kürtjeit hozzák zúgni a cilinderes zenészek,
Tudom én hogy nem áll miattam majd népgyűlés selyempapiron tremolózó szónokokkal.

Borzasztó férfinép, mit akartok még, az ifjúságot odaadtam!
Hagyjátok abba már a veszedelmet, hagyjátok e lármákat, hisz ez mind hamis és oly unalmas!
Nyissátok öklötöket hogy kiszálljon a düh belőle, simítsátok el vörös homlokotokat, nézzetek rám
Kezdjünk szép csendet, jaj, üljünk körbe, kérdezgessük egymást és sajnáljuk el egymást.

Ó szóljatok egyet fák, ti olyan nyugodtan állottok, szóljatok már egyszer
Imádott magas fák ti ámúltak, ti égre figyelő hűek, ti soha sétára nem mentek,
Mondjátok meg nékem mihez tartsam magam. Súgjatok egy világos szépet nékem,
Ti biztosan tudtok valamit, én nem bírom magamat az élethez igazítani.

Hisz csak éveim után mondom, hogy nem vagyok ifjú már, hiszen nem vették ki a szívemet,
Hiszen nem vették el a szemem, hisz én vagyok ez, hát mi keringel oldódzik itt mindenfelől?
Megfogta a bokám a csárdás, ott várja a bált, egyszer egy nóta kinyitotta ajkaim, így vagyok
S felkelek s dél lesz, ni megyen le megint a nap, már megint eleredt az éjszaka.

Jaj, lehet hogy nem is fáj nékem ez igazán, ez, hogy elment az ifjúságom!
Ifjúság mutasd arcodat, mondd meg hogy hínak! Hiszen csaló mind a szó az ember száján.
Hát lehet még valamiféle fájdalom itt annak aki túl hozta magát a halálon?
Én nem tudom mit sajnálok magamban, az én kis szép időm vagy az elgyilkolt és megromlott embertestvéreket.

A halottak idelenn a föld alatt futkosnak, óh olyan halk jajveszékeléssel
Hogy ők magok se hallják azt csak én hallom. Nem látnak azok mert a föld alatt olyan sötét van.
Derengést várnak, keresnek lépcsőt fel a mi mezőnkre nyúlkálnak mint a tengeri szokott őszi szélben,
És minden untalan szólnak: jaj jaj, és elcsitúlnak, figyelnek és megint: jaj jaj jaj.

Eltört fiú alakok, kik siheder kedveitek közt vitézségbe estetek,
És le kellett venni lábotokat vagy karotok csapták le, vagy szép mustos ajkatok szakadt el,
Ti messzi maradtok onnét, ahol bál van s a füttyszóból kitanultok és nem jut eszetekbe pálcával hancúzva vívni.Lelketeken ólom trónusban űl a sárga fejű Gyilkos király fekete koronásan.

Azért volt annyi borzalom az embertáblákban, hogy én búsúljak és a búsúlásban rekedjek
És elengedjem a nevetős tündérek kezét és megalúdjak és meghaljak
És mikor engem eltemettek, akkor aztán a gonosz ifjú nép elkezd tapsolni hahotával
S azonnal megindúl az öröm forogva zenegépekkel és pavilonokkal.

Lantomat a tengerre vetettem és elfordúltam és megfutottam
Jajgatva süket jajokkal, a két kezemmel a két szemem beragasztottam
És láttam, láttam a tenger vize égő kertet okád azon a helyen és onnan holt angyalok kelnek
Csupa korom lett az ég, a csillagok húllottak, milliom piros madarak orkánban repülnek el a világról.

De szép volna, ha lenne csakugyan lantom, nem mindig ez a púpos irkálás éjszaka,
Lantom a bal karomba tartanám, jobb kézzel rezgetnék gyengén, lassacskán annak húrjain,
Elhallgatnám a réz hangzást, oldalt engedném fejem, szemem betenném, csillagos könnyet ejtenék,
Gondolatom arany cérnáját szép parton álló nemtők húznák, gombolyítanák szépséges méla módra.

Te hát mikor lesz már hogy dallamost siessünk a viz felé karjainkat a szélbe bocsájtva
Husvéti hanggal az eget említsük, hogy az van és hogy kék és olyan sok hogy képtelen!
Mikor, hogy találkozván zokogjunk egymás váró halála miatt és rejtsük egymást ölelkezéssel!
Hát ez már így marad mindétig: alázatos szolgája, szervusz, mi újság, min dolgozik most?

Csak nem nékem szól az a gyászkocsi az utcán, csak nem nékem szólnak a komoly harangok,
A papok fekete szövet beszédje, a kőfalon belűl a ciprus fák, az arany írásos sírkövek és szobrok?
Ugorj izabel paripán elő, hágok kengyeledbe, combot adok néked, hajrá szökjünk el innen
Verik a lombok arcomat, árnyék öltöztet, vár királyi udvar programmal, izgatottan.

Ó de szeretem én megállva hallgatni a naplemente lángjait, az én múlasztott vallomásaimat,
Ó, de tetszik nékem bizonyos szürke női kelme, de szeretem érinteni s ujjam hegyét húzni rajta,
S tudjátok milyen könnyű felsóhajtanom. Ó de tetszik nékem a belga csipke, mily lágy az, de mily érdes,
Szerelmes az és szomorú, oly titkos sárga! De kapós az az én szememnek és az én szívemnek

Szerdai nap van ma, szerda, úgy tetszik ma kell érkezni annak a nőnek
Ki szép sírásban megmossa szívemet. Olyan csoda nap süt, oly tiszta jó meleg jött,
Ez az az ünnep az életben, tudom, ennek a szentje külön mennyországban énekel, vadrózsa szinűben
Új szivem van, égő piros selyem! Zörgést hallottam, szaladok, leomlok, átölelem az országútat.

Mély hangú grófnők otthagylak a lépcső előtt, tapogathatjátok a kegyenc fehér agarat,
Már búcsúzom, elmegyek én. Soha nem őrjöngünk azokban a kárpitos ágyakban, soha de soha, én nem is értem.
Velence idegen hölgye, udvaros álmos szemű, korál szín szájú, krétás barna bőrű
Te babonás, sírós, te érdekes gyűrűs kezű, te kanadai dalt tudó, te veszedelmes jó illatú.

Páris, Páris éji kertjében ott a villanytüzes lombok alatt ámolygó árnyékos kék szeműek
Nagy fekete kalaposok, káprázó fehér keblűek, hosszúak, uszályosak, ópiumos aléltak,
Gyémántos cipőjűek, kemény selyem lábúak, ájúlva énekelők, szívtelen festett halottak,
Ah, s'endormir à jamais dans le matin rose bercé par un chant d'innocence.

Prairiek hűvös szemű szőke lovas lányai pisztolyos övvel, fiú kalapba, nyakukból ellobog a kendő,
Délszaki fürdő fövenyén delelő síma delnők, kiknek nincs gondjuk, gyermekük, jó szívük,
Angyal leányok víz közt holland mezőben, spanyolok csipkekendővel, cigarettes kármin szájjal
És fenyegető creol nők és játék nőcskék Japánban és gyöngyös vadak, hát mért voltam én itt a világon?

Mind a vörös és kék és barna városokban kedves kacérok akik az ablakhoz jönnek délelőtt
És kihajolnak és szétnéznek, be van a hajuk pirosba kötve s ezüst kalicka van ott az ablakban,
A dal lejön és a szív fölmegy és az élet elúszik az utcába lenn, mint világos nehéz folyófenéken,
A huncut fejek eltünnek az ablakokból és a vonzó úrinők befordultak a másik utcába.

Egy csókot akartam én kérni, csak egy csókot minden kellemes női alaktól
Összetenni meleg orcánkat és az üdvöt félig elsohajtani s búcsúzni máris, ismeretlen.
Jöjjetek hát mert nékem meg kell halni s nem kapok engedélyt még egyszer a földre belépni,
Özön virág színén rám alkonyúl, vergődök viola hullámokon, a hegyek mögött lemegy a szívem.

Igaz, hátha a tengeren veszett el az én ifjúságom, egyszer mikor a fedélzeten ott állottam,
Könyököltem, mellem a korlátnak nyomtam és nem tudtam magamat és senkit ezen a világon
Úgy figyeltem a hullámoknak siralmas versenyét a végtelenség iránt. Nem ott maradt el?
Én itt a földön hiába futkosok utána, ha ott veszett az ifjúság a tengeren. S a tengeren hol keressem?

Jaj ti iskolából kibúvó lányocskák, édesek kedvesek, bimbó nép, hajnal carillon szava, álom,
Itt látlak közelről, itt jártok ti, éltek, a járdán illantok csengetős tülkös fényes déllel,
Jaj lábotok tollszára, jaj kiöntött hajatok, jaj kezdő melletek, jaj tiszta új szácskátok,
Jaj szökő szemetek, rigó hangjaitok, jaj tilalmas titkos évácska életetek.

Adjátok ide a kezembe azokat a zöld füzeteket, hadd írom teli tavasz ízével, óh óh nyögéssel,
Gyertek menjünk játszani valahova síntelen szép határba, ott nem lát a világ bennünket.
Gyertek játsszunk majd haragszomrádot meg fehér-fekete-igen-nemet, meg szembekötősdit,
Jaj micsoda kacagás visítás, úgy kergetőzünk majd napbánatig, andalodásig.

Hát a megsántult leányok szegények! hibáznak minden lépésnél és nem sikoltanak segélyért!
Meg nem merné kérdeni valaki: mit gondolnak mikor szól a zene meg mikor a tavasz kiugrott a fákon.
Szegény vak asszonyok, nékik felhős égbolt az ő szemök, melyben elveszett a nap, szegény vak leányok
Le van pertlizve fekete szalmakalapjuk állukhoz, hallgatóznak, úgy sétálnak.

Szegény szegény szegény pici púpos nők, ember ábrázattal néznek fel az én szemembe.
Élnek míg meg nem halnak majd. Hogy érzik magokat azok szegények? Vén diócska az ő képök,
Nincs nékik élő szinök. Madár módra lesnek tudós szemökből, homlokukra ráncok vannak varrva,
S eszméleten vannak. Kire tartozik ez a bánat? Ki fut a kacajt eloltani s betemetni a májust?

Minden hibás szegény nők, de sajnállak, de szégyellem én hogy itt vagyok, de búvok, de szenvedek,

Ti szegény égett képűek meg ti megfércelt nyakúak, ártatlanok, mi történt itt véletek?
Hát akinek a keze fejére meg akinek a karjára esett égés. Hát akik hülyék lettek, borzasztó lányok.
Hát ti vitust keringőzők, árvaházakban rívók, tébolydában acsarkodók, hajatokat kitépők!

Szegény lányok leesett körműek, bekötött ujjúak, kiesett fogúak és fogfájósok, kik mindig az égbe sandalogtok,
Szegény csendes csunyácskák, szerények szomorúcskák, elszelídülve figyelemmel mosolygók,
Nektek sima szemeteken kinéz sokszor még a kezdő lemondás, ti templomfalra való szentképek.
Szegények szegények szegények kiknek nem szoktak virágot szakasztani, kiket sóhajok nem keresnek.

Engedjetek meg nékem drágáim galambocskáim, nem tehetek én semmiről, csak bocsássatok meg,
Jaj kivilágított süllyedő sötétedő egyetlenegy forróságos mesés szerelmes élet!
Mondjátok meg hogy hínak titeket, kik itt még csinosak se voltatok csak szegények, csak betegek, csak nyomorékok
Én a drága idegen virágokból kivetem a ti kedves neveteket a kerítetlen tavaszba.

Lépjétek útatokat a kezembe, letett tenyeremre, lágy kellemes lesz az, ringva mosolyodtok,
Legyezem hajatok szabad szálait áprilissal, nevessetek egyet, oly bolond ez a hűvös csiklandós élet.
Ábrándot hadd tartok kontyotok fölé, úgy sétáljatok el árnyán, egyenkint úgy keljetek át e földön
Daloljatok dalolva oldalatokon, meleg befőtt a szívetek úgye? oh el ne aludjatok, alélván.

Őszi lombot lebbentek felétek, a szikkadt rózsaszirmokat esőztetem felhői bálból.
Nyomjátok csak meg ököllel két szemetek: ni hogy kerengélnek holdak, opálok
Arra messzire hogy andalog az a hegedűszó, hallga. Édes langy alkonyaton reng a csolnak,
Csoda sötétkék odafen, köröskörül, csillagok zengve rajzanak ránk, csókolni, csókolgatni, csókolni.