Cao Csung-Csi: Ja Csingnek

Házam a tengerparton áll.
A tied fönt a folyó mellett.
A könnyet, melyet érted ejtek,
odáig viszi a dagály.

[fordította Illyés Gyula]

Tristan Tzara: Spanyolország 1936

Lépések ifjúsága a hamúban
reggeli süketségedet leplezi a nap
midőn a kígyó is szántani kezdi
kristályos lassú ércégetéssel
a bőrrel s tejjel cserzett hegytaréjokat
a madarak vitéz ereje alól
kiütközött a tél fegyveres harc-szava

sírjatok nők ha jól esik
matrózok oltalmazzák könnyetek

de a vascsörgésű vonalak mögött
micsoda fehérborszínű tisztás kél
folyékony szavától függ visszatérte
a vad varjaknak a világ korsajába
tápláló kezek vonta
varsák kegyetlensége
és fölszegzett harangjaival
fáradhatatlan levegőég
a gólyalábon járó halottakkal
a lámpák fényfickándozása közt

sírjatok nők ha jól esik
matrózok oltalmazzák könnyetek

valahol
van egy ország kocsiként a tengerhez fogva
halcsárdák kifüggesztett aranya
a halál dagasztotta zsákok
s a narancsok robbantják szét a keresztútakat
a faliórák lapjait
hol húsból van a nők nevetése
s hol a hajkútba elmerülnek
a legtündöklőbb éjszakák oldalt a nappal
a medáliák mérlegén

sírjatok nők a megtalálhatatlan utakon
a matrózok megosztják könnyetek

fénylik az élet már előre
mert holl a hajók orráról lám a lakat
a kiégett mészkő-pilléreken és az élet
hever szorosra zárva a fogak ajtait
közvetlenül a halál szájszögletében
ott hever alig ismerve föl forrását a retteneteset
fussatok nők új s új szenvedések felé
matrózok oltalmazzák kisdedeitek

az élet az élet fénylik már előre
tekintete együtt rebben az erdők gyors vízbarázdáival
mikor a tenger kicsap a karok partjára, melyek ölelik

nevessetek nők ha jól esik
a matrózok nyer aki meghal-t játszanak

vörös a föld ebben az országban de a férfiak
abból a vasból vannak verve
amit a szél válogat ki az avarból
szárnyakhoz pecsételődten
futja az utcát kurta múltjuk
halál sivít a repedéseken
és esőfátylak minden flótán
minden hibán s a dalok csapatban
szállnak föl akár a halál
annak vérében ki örökre az éjjel azonosult
megvallván társnélküliségét

akár a foszforba alapozott jövője
a fonott berakások folyondárai
gyermeki fénye a gyökéri
nyelve az olvadt vascsomókba keverült
matrac matrac fájdalma a folyó üveglapján csikorog
széttépett ég asszonyos álomkórsággal teli
föld ledöngölt
sose levert

a sokaságban antik lelkesültség
s az emberek csitíthatatlan mítoszainak testvériségei
a holnap kacajainak parazsa

[fordította Illyés Gyula]

James Laughlin: Amit a ceruza ír

Hazulról elmenet
gyakorta a kabát

zsebbe papírt s ceru-
zát teszek legyen

ha tán írni fogok
ott kuksolnak akár-

hol vagyok a kabát
mozgására a ce-

ruza magától is
lefirkál valami

halandzsa ékírást
éjszaka vetkezés

közben kivéve és
elnézve a papírt

melyen nincs róva más
csak vad-kusza jelek

azt gondolom, ezek
mondják el életem

[fordította Illyés Gyula]

Max Jacob: Egyházközség alapítása Brazíliában

Várta ôket páfrány, ananász, antilop,
ipekakuána s körül az ôs-bozót.
Abbahagyta a festô-barát az akvarellt.
S alighogy a hajó - már vissza - útrakelt,
tarkállt száz könnyű kunyhó szerte a fák alatt.
Apácák szántogattak, egy még sírva fakadt
valamin, amit egy levélbôl megtudott.
Egy borissza barát csúfosan berúgott.
Mondtak hosszú imát penitenciaként.
Gyógyfüvet gyűjtögettek. A kézműves-barátok
vesszôket vágtak és kosarakat csináltak.
Egy megszökött fegyencet (ki vadászatból élt)
mert sebét kikúrálták isteni csoda ért:
szentember lett, olyan, valósággal imádták,
ha intett, bestiák nyalták juházva lábát.
Az erdei vadak, az égi madarak
hordták mindannyiuknak a kívánt tárgyakat.
És lett fehér kápolna és abban orgona!
És kószáltak legelve juhnyájak té s tova.
S van szerzetes, ki szeszt fôz, van, aki bôrt cserez;
vasárnap mind virágot ültet, rózsát szemez.

Áldás reád, mangófa s reád, mangó gyümölcse.
A békák békaversenyt zengenek az esti csöndbe.
Diszíti az oltárt oly egzotikus csokor,
mosolyog mind az angyal, aki abba szagol.
Körben tündér- s manó-raj figyel fűben heverve
A négyszögű falövvel kerített kis telepre.
S történt vala egy reggel, midôn fölkél a nap,
színezve fent a felhôt, lent a virágokat,
mintha az erdôt, melyben cédrusra fut a szôllô,
betegség lepte volna, ótvar, fekete himlô:
kitűnt egy néger, aztán tíz, száz, ezer s a szent
a vad juhászítással most semmire se ment,
kezesíthette ôket, ezek nem kezesedtek,
a nagy szelídítônek zord hóhérai lettek.
A klastrom teteje levágódott a gazba.
S visszavadult a táj, elpusztulván a gazda,
S egy ráncot nem kapott mindettôl az azúr ég.

Vértezve szívemet szeretettel és hittel
munkámat egykoron így kezdtem én is itt el.
Imádtam az Urat, mondtam, szép a világ,
ám a gúny, ám a gond, a vakság, butaság,
gyúrták belôlem is azt a zord burzsoát,
akinek a neve olvasható alább.

[fordította: Illyés Gyula]

Louis Aragon: Tengerbe a folyam

Tengerbe a folyam feléd úgy igyekeztem
Egyszerre dobtam oda medreimet hegyeimet
Érted hagytam oda barátaimat gyermekkoromat
Életem minden csöppje végtelenségedből kapott sót
Napvilágodtól oszlott őseim babonája belőlem
Vérem és álmom s tébolyodásom a te kezedben
Neked adtam oda emlékeim kincsét könnyedén mint egy tincset
Már csak hómezeidben alhatom el
Ágyamat szétroppantom véd-tündéreimet elűzöm
Nem kell már semmi legenda mióta
Hova lett Rimbaud Cros és Ducasse
Valmore ki végigsírta az éjt
Nervallal leszakadt a kötél
Szívemen át sivított a golyó mely Lermontovba fúródott
Lépteid széjjelvisznek
Szétszór kézmozdulatod
Rengeteg erdő szerelemszagu szélvihara
S vagyok a por mit reggel kisöpörnek a házból
De mi a nap folyamán visszalopódzik rejtőzve türelemmel
És a rejtetten terjedő repkény amelyet
Nyesnek azért épp vissza mert oly hű
S vagyok a lépted koptatta küszöb-kő
A szék ami meghitten vár
Az ablaküveg hol homlokod ég míg nézed a semmit
Filléres ponyvaregény ami csak teneked szól
Fölszakított de elolvasta előtt ottfeledett levél
Félbehagyott mondat amit újra kezdeni kár
Átsietésed után a szobában úszó remegés
Lebegő illat utánad
És ha kimégysz oly boldogságtalanul maradok üresen mint falitükröd

[fordította Illyés Gyula]