Pablo Neruda: Szerelem: Josie Bliss (I)

Mi lett a haragosból?
A háború jött,
leégett
az arany város,
amely elnyelte őt, anélkül,
hogy írásos fenyegetése,
vagy villámló szitka utánam
jött volna, hogy üldözzön egyszer is még,
mint annyi napon át, ott messze régen.
Mint annyi órán,
amely egymásba forrva
idő és feledés lett,
hogy végül is tán halálnak nevezzék,
halál, gonosz szó, te fekete föld,
melybe majd Josie Bliss
nyugodni tér haragvón.
Elmondaná a tőle távol
töltött éveimhez csatolva
a ráncokat, miket arcára vésett
az értem érzett fájdalom tán;
mert a világon át is egyre rám várt.

És nem jöttem meg sosem, de a kongó
poharakban
s a halott ebédlőben
tán ottmaradt a csendem,
s távoli lépteim zaja,
s ő tán holtáig látott,
mintegy vízen keresztül
mintha üvegből volnék és lebegnék,
nehézkes mozdulattal,
és mert nem érhetett el,
mindennap újra
elvesztett, a homályos lagunában,
ahol tekintete rabul esett.
Meddig nem zárta le szemét,
s mikor?
idő és halál meddig nem borult rá,
s mikor?
szerelem s gyűlölet meddig fütötte,
s hol?
mikor volt, hogy ő, ki úgy szeretett,
haraggal, vérrel, bosszuval
és jázminokkal,
nem tudott magában tovább beszélni,
hiányom lagunájába meredve?

Most ott pihen tán,
vagy nem pihenhet,
a ranguni nagy temetőben.
Talán az Iravadi partján
égették el a testét
egy délután, miközben
a folyam zúgta halkan,
amit én mondtam volna el zokogva.

[fordította Somlyó György]

Pablo Neruda: Dél Keresztjéhez

Ez április tizennegyedikén, ma,
szél fú
a parton,
éj van
és szél,
éj van,
sötét éj
és szél,
megrebbent a sötétség,
s a csillagok
nagy ciprusa kibomlott,
halott port
szitáltak
az űrbe
az éji lombok,
s minden oly reszkető és
oly ragyogó volt.

Fagyos
kardoknak
fája volt a
csillagbeszórta
sötétség,
mindenség
teli kelyhe,
platina-fürtök
szüretje,
minden
izzott
ott fönt a roppant
tengeri
sivatagban,
mig Isla Negrán
mentem,
kart karba öltve
a kedvesemmel,
s egyszerre felemelte
egyik karját, alighogy
elővillantva
a homályból,
s mint egy ámbra-sugár, mely
földtől az égig cikázik,
mutatta fejünk fölött a
négy csillagot, a moccanatlan
Dél Keresztjét.
S abban a pillanatban:
az éj
minden szemét behunyta,
s felnézve az egekre,
csak négy azúrkék rózsát,
négy dermedt tüzű ékkőt
láttam odaszegezve.
És fogva ottan
költői lantom,
így szóltam,
szemben az óceáni
szelekkel s az alattam
vicsorító habokkal:
istenhátamögötti
Délnek Kersztje,
nagy hajója
hazámnak,
te melltű
a duzzadó éj
keblén,
tengerek csillaga,
ingyen fény
a szegény otthonokban,
bolygó lámpás, te eső
és bársony romboidja,
magasságbéli olló,
lepke,
négy égő ajkadat nyomd
a homlokomra,
s emelj fel
éji
álmodba engem,
vezess el
az égi szigetekre,
az éj vizének
zuhatagához,
a mágneses
sziklafalakra,
minden csillagok anyja,
a zsibongó
napra, a reggel
citrommal roskadásig
megrakott szekerére.
De nem felelt rá
semmit se Dél Keresztje,
ment, ment a maga útján,
végül
a szélbe veszve.
S akkor letettem
a lantot
magam mellé az útra,
kedvesem átöleltem,
s ahogy szemem szeméhez
közelítettem,
szemében,
szeme egében
négy nagy gyémántot
láttam meg lángra gyúlva.
Az éj s az ő hajója
ott reszketett
a szerelmébe fonva,
s megcsókoltam egyenként
mind a négy csillagát.

[fordította Somlyó György]

Pablo Neruda: Walking Around

Van úgy, hogy únom, hogy ember vagyok.

Belépek a mozikba, a borbélyműhelyekbe,

oly áthatolhatatlan, akár egy posztó-hattyú,

mely sodródik a kezdet s a hamvak árjain.

A fodrászok szagától már ordítani tudnék.

Csak tudnék úgy pihenni, mint a kő vagy a gyapjú,

ó, csak ne látnék többé se boltokat, se kertet,

se portékát, se monoklit, se liftet.

Van úgy, hogy únom lábam s körmeim,

s az irhám és az árnyam.

Van úgy, hogy únom, hogy ember vagyok.

Nyilván csodás lehetne

letépett liliommal rémisztgetni a jegyzőt,

vagy egy nagy nyaklevessel megölni egy apácát.

Szép is lehetne

egy zöld késsel róni az utcát

és ordítani, míg elér a fagyhalál.

Nem akarok tovább is gyökér lenni a mélyben,

tétován tekeregni, álmomban dideregve,

egyre csak fölfelé, a föld nyirkos szinéig,

szívni és gondolkodni, mindennap újra enni.

Nem akarok ennyi nyomort magamnak.

Nem akarom tovább a gyökeret s a sírt,

ezt a pince-magányt, ezt a halotti kocsmát,

megdermedek, meghalok bánatomban.

Ez a hétfői nap úgy ég, mint az olaj,

amikor jönni lát börtönviselt arcommal,

s nyüszítve halad el, mint egy sebzett kerék,

meleg vérét hullatva, ahogy az éj fele tart.

És mindig belebotlok nyirkos házakba, zugolyokba,

kórházakba, melyekből csontok repülnek az ablakon,

ecetszagú kis cipészműhelyekbe,

kísérteties utcákba, melyek mint a hasadékok.

Vannak kénsárga madarak és iszonyatos zsigerek,

gyűlöletes házak kapuira kiakasztva,

kávéházi asztalokon ottfeledt fogsorok,

tükrök,

amiknek sírniuk kellene a szégyentől és rémülettől,

és mindenütt esernyők és mérgek és köldökök.

Én csak megyek nyugodtan, szememmel és cipőmmel,

dühvel és feledéssel,

hivatalokba járok, ortopéd-üzletekbe,

és udvarokba, hol a dróton ruha szárad:

alsónadrágok, ingek, törülközők zokognak

lassú, szennyes sírással.

[fordította Somlyó György]

Pablo Neruda: Szonáta néhány fenyővel

Hosszú napok fél-napsütésén

nyújtsuk ki fáradt csontjainkat

feledjük hűtlen híveinket

a sok irgalmatlan barátot

a napfény reszket a fenyők közt

feledjük a mit sem tudókat

földek rejlenek lenn a földben

titokzatos kis birodalmak

ne gondoljunk a boldogokra

feledjük vad fogsorukat

a finnyásak aludjanak csak

patyolat-tiszta heverőkön

meg kell ismernem pár követ még

amely csupa rejtett sugárzás

együtt kelnem zöld ragyogással

elkeseredett vonatokkal

s érintenem e világvégét

mely mindig mindenütt velünk jár

feledjük el a megbántottat

ki csak sérelmén kotlik egyre

a fák fél-eget tartanak fönn

melyen a fenyők és az árnyak

ágboga suhan át meg át

s a lombhullató levegő

fölény és gőg nélkül feledjük

aki nem tud minket szeretni

s tüzet keresve velünk együtt

hull majd alá a feledésbe

nincs is jobb mint reggeli nyolckor

a tajtékok közé merülni

egy kutya szaglássza a tengert

nincs túl nagy bizalma a vízhez

miközben a habok zuhognak

fehér iskola-blúz viselve

sós napfény-illat száll a szélben

a születés-szag és rothadás-szag

kereng az alga-temetőkből

mi e nemlét értelme vajjon?

hová hoztak a többiek?

olyan jó inget váltani

irhát hajat munkát cserélni

megismerni kicsit a földet

új csókot adni asszonyodnak

együtt élni a tiszta léggel

megvetni a nagyurakat

mikor ködről ködre bolyongtam

nagy kalapomban tekeregve

senkit se találtam az úton

mindenkinek sok dolga volt

mindenki futott adni-venni

azt se kérdezték ki vagyok

míg végül magamra ocsúdtam

és egyszerre rámosolyogtam

a fele-égre sűrű lombra

vessük félre a fáradtságot

beszélgessünk a gyökerekkel

meg a zúgolódó habokkal

feledjük el a gyorsaságot

a befutottak fogait

feledjük el a gonoszok

kétes híreszteléseit

leljük meg földi hivatásunk

lelkünkkel érintsük a földet

[fordította Somlyó György]

Somlyó György: Mese arról amiről nem mesélünk

          Ha egyszer mindazt elmondanám
amit a testemről tudok
          Amit csak én tudok az emberi testről

          A gondolatok és váladékok
követhetetlen cseréit a nyálkahártyákban
          Kamasz-impotenciák meddő szívdobogásának
kései tombolását a hirtelen hajnali tachycardiákban

          Hogy miféle sejt-akceptorok és -donátorok
között megy végbe bennem
milyen intermedier érzéseken át
          az indulatok lebontása és felépítése
hogy a következő percben is élni tudjak

          A célok és kudarcok egymásraépülő távolságainak
          a lehetőségek és tilalmak gátlások és kompenzációk
kitörő fényeinek és szűkölő homályainak
kiegyenlítésére kifejlődő akkomodációt és adaptációt

          Az élősdi gombák burjánzását
mint a lélek fáradtságának absztrakt festészetét a bőrön
          az emésztés ezer-interferenciájú izom-hullámzásának
a napi szerelem által meghatározott differenciálegyenleteit

          Gyönyör-hiány és sav-túltengés kényes arányát
          A metafizikai bizonytalanság röntgen-árnyékát a duodenumon
A maguk-demiurgosza félelmek autogenezisét
a szervek televényében – még-rémület-teremtőbb rémületükre
          Megidézett kisérteteim kisérteties megtestesülését

         Egy titkon elcsontosodott izom-köteg
tompa idegen-érzésének a vegetatív idegrendszer
         minden útszakaszán előidézett karambol-sorozatát

A szellemi felismerések csodálatos meghosszabbodását
         az önmagán túlnövő férfivágyban
         s hogy ama törékeny edények
         vérrel való töltekezésének
milyen babonák beidegzések emlékek és felelősségek
         az arctalan Ganümédészei
         a szerelem terített asztalán

Szervezetünk sarlatán auto-terápiáit
amik a népi tapasztalat millió évét
sürítik egy élet millió percébe
         alkatunk őrangyalának
         és alkatunk villás ördögének
         harcai közt

A költészetet nem egyvalakinek hanem mindenkinek
kell művelnie –
mondotta Lautréamont.
Az orvoslást nem egyvalakinek hanem mindenkinek
kell művelnie –
mondja Hippokratész majdani utóda.

          A folytonos szervátültetéseket
melyek vakmerő sebészek vér és szike nélkül
történnek közöttünk szakadatlanul
          Hány öntudatlan és névtelen donornak
          köszönjük naponta mindennapi életünket
Ó immun-szupprimens szeretet

          Ha csak egy szívvel születek
ahogy minden eddigi medicina tanítja
semmi értelme se volna az életemnek
          Hánynak az utolsót rángó szivét pótoltam a magaméval
          S hányan pótolták már az enyémet
bemosdott asszisztencia és kompúter-ceremónia nélkül

          A mai műszereinkkel nem konstatálható
          kiszámíthatatlan heteromorfózisokat
amelyek nemcsak primitív kétéltűeken
          rajtunk is megesnek
egy eddig ismeretlen anatómia és biológia
          görbe terei közt

          S hogy hány meg hány
          soha be nem vallott
          soha nem észlelt
          tünet-csoport
          jelöli ki
új zsigerek mirigyek hormonok biztos helyét
          mint a még nem ismert elemekét
a periódusos rendszer előre kész rovataiban

          Ha egyszer mindazt elmondanám
amit a testemről tudok

Ha egyszer mindenki elmondaná
          amit csak ő tud az emberi testről