Pablo Neruda: Dél Keresztjéhez

Ez április tizennegyedikén, ma,
szél fú
a parton,
éj van
és szél,
éj van,
sötét éj
és szél,
megrebbent a sötétség,
s a csillagok
nagy ciprusa kibomlott,
halott port
szitáltak
az űrbe
az éji lombok,
s minden oly reszkető és
oly ragyogó volt.

Fagyos
kardoknak
fája volt a
csillagbeszórta
sötétség,
mindenség
teli kelyhe,
platina-fürtök
szüretje,
minden
izzott
ott fönt a roppant
tengeri
sivatagban,
mig Isla Negrán
mentem,
kart karba öltve
a kedvesemmel,
s egyszerre felemelte
egyik karját, alighogy
elővillantva
a homályból,
s mint egy ámbra-sugár, mely
földtől az égig cikázik,
mutatta fejünk fölött a
négy csillagot, a moccanatlan
Dél Keresztjét.
S abban a pillanatban:
az éj
minden szemét behunyta,
s felnézve az egekre,
csak négy azúrkék rózsát,
négy dermedt tüzű ékkőt
láttam odaszegezve.
És fogva ottan
költői lantom,
így szóltam,
szemben az óceáni
szelekkel s az alattam
vicsorító habokkal:
istenhátamögötti
Délnek Kersztje,
nagy hajója
hazámnak,
te melltű
a duzzadó éj
keblén,
tengerek csillaga,
ingyen fény
a szegény otthonokban,
bolygó lámpás, te eső
és bársony romboidja,
magasságbéli olló,
lepke,
négy égő ajkadat nyomd
a homlokomra,
s emelj fel
éji
álmodba engem,
vezess el
az égi szigetekre,
az éj vizének
zuhatagához,
a mágneses
sziklafalakra,
minden csillagok anyja,
a zsibongó
napra, a reggel
citrommal roskadásig
megrakott szekerére.
De nem felelt rá
semmit se Dél Keresztje,
ment, ment a maga útján,
végül
a szélbe veszve.
S akkor letettem
a lantot
magam mellé az útra,
kedvesem átöleltem,
s ahogy szemem szeméhez
közelítettem,
szemében,
szeme egében
négy nagy gyémántot
láttam meg lángra gyúlva.
Az éj s az ő hajója
ott reszketett
a szerelmébe fonva,
s megcsókoltam egyenként
mind a négy csillagát.

[fordította Somlyó György]