Johannes R. Becher: Németország

Egy iskolaigazgató hetykén jár Grünewaldban.
Egy nő sétál sötétben, elnyűtt test, zöldes orcák.
Kis-herceg érkezik, villogva és vasaltan.
A birodalmi gyűlést ötödször elnapolták.
Fehér utak szaladnak a friss tavaszi fényben
újjongva. Feketén nyúlik Napoleon
árnyéka. Lágy sugárral koszorúzva, keményen
őrködnek ütegek egy kis magaslaton.

Németnek vallani magunkat majd nehéz lesz,
nem vonzódni a francia vidékhez,
Párizshoz, mely, mint gyermekálmunk, visszatér.
Ahol élünk, hideg, derékszögű a tér.

A kritikus egy költőt agyonhallgatott,
Kleist szelleme kajánul vihog a nádon át.
A részegek hevernek, öklendező rongykupacok,
míg sötét nevetésbe villan zöld holdvilág.
Túlzsúfolt tereken tompa dobok peregnek.
Tarka tömeg özönlik a Bastille-hoz, kiáltva.
Papok a hadsereggel véres esküt tetetnek.
Fehér hölgy keskeny ujja a pirulát kínálja.

Németnek vallani magunkat majd nehéz lesz,
nem vonzódni a francia vidékhez,
Párizshoz, mely, mint gyermekálmunk, visszatér.
Ahol élünk, hideg, derékszögű a tér.

Lompos autóbuszok szép lassan mendegélnek.
Wagner körül üvöltő, megszállott banda tombol.
Az őrség szundikál. Nincs ennivalója a népnek.
Egy szőkehajú miniszter meghalt az unalomtól.
De a köztársaság zászlaja égre tör.
Párizs szent városok örök körét lezárja.
Szájról szájra, legendás híre száll a világba.
Párizs szökken, vadállat, amely szemével öl.

Németnek vallani magunkat majd nehéz lesz,
nem vonzódni a franciaföldi széphez,
Párizshoz, mely, mint gyermekálmunk, visszatér.
Ahol élünk, hideg, derékszögű a tér.

[fordította Nemes Nagy Ágnes]

Nemes Nagy Ágnes: Szobrok

Keserű.
             Keserű volt a tenger, amikor
a sziklatorkon legörögtem,
csigalépcsőn kavics, pörögtem,
búgott a csigahéj utánam,
mint az emlék a puszta házban,
zörögtem,
mint vasszilánk a koponyában.

Aztán kigurultam a partra.
És szobrok voltak ott.

Egy talapzaton,
bőrrel fedett teknőctojás:
koponyám forrt-forrt a napon,
elgurult fehér sisakom
egy buborék a homokon,
feküdtem, sziklát ért a vállam,
mocskos, mocskos fehér ruhában.

     Kié ez a tömb?
     Ki volt, aki hegynyi palából
     irtózatos indulatával
     hasogatta ki ezt a közönyt?

S a bádogok rajtam, a bádogok.
Horpadt szelencék,
amint a fényt dadogva visszaverték,
egy repülőgép roncsa fénylik így
de bent még mozdul, ami él,
karóraszíjon némi vér,
feküdtem a sziklára kenve,
az elevenség mocska a kövön.

     Nincs makacsabb, makacsabb,
     egy kőbe dobod magadat,
     egy tárgyba dobod, egy kőbe dobod
     eleven nyakadat,
     ez már kőbéli évszak,
     lecsavarva az élete félvak,
     ki véste ki ezt a közönyt?
     ki volt, aki hegynyi palából
     eleven nyakadat?

Só és homok és fent a kőtömb,
mint egy barlang az égbe vájva,
ez a viszonylagos öröklét,
ez az ásványok félhomálya -

zúg, zúg, a víz, egy Föld az ágya:
keserűsége kőedényben.