Pilinszky János: Találkozások

Szilágyi Júliának

Hányféle találkozás, Istenem,
együttlét, különválás, búcsuzás!
Hullám hullámmal, virág a virágtól
szélcsendben, szélben
mozdúlva, mozdulatlanúl
hány és hányféle színeváltozás,
a múlandó s a múlhatatlan
hányféle helycseréje!

Pilinszky János: Jóhír

Most süllyedek oda, hol nincsen élet.
Aztán elalszom meggörbűlve,
akár egy disznó embriója, vagy
egy záptojás eleven, gyönyörű,
angyalnál megszenteltebb ürüléke.

Majd azt mondják: elkárhozott.
Majd azt mondják: mennyekbe szállt.
Csak én tudom: semmi se történt,
s minden megtörtént, mint Isten ölén,
mint Isten ölén vagy egy záptojásban.

Pilinszky János: Milyen felemás

Milyen felemás érzések közt élünk,

milyen sokféle vonzások között,

pedig zuhanunk, mint a kő

egyenesen és egyértelmüen.

Hányféle szégyen és képzelt dicsőség

hálójában evickélünk, pedig

napra kellene teregetnünk

mindazt, mi rejteni való.

Milyen

megkésve értjük meg, hogy a

szemek homálya pontosabb lehet

a lámpafénynél, és milyen

későn látjuk meg a világ

örökös térdreroskadását.

Pilinszky János: Kér szeretőre

Mint alvilági házasok

a forró sodronyon,

hevertek, mint a balfelem,

balom a jobbomon,

s bár oktalan szerelmetek

már annyit sem jelent,

mint illemhely sivár falán

az ábrák és jelek:

a tűrhetetlen megszokás

megannyi változat

és változás között vakon

mégiscsak összetart!

Akár a kettészelt kukac

valahogy mégis egy,

szived szivével esztelen

vesződve hempereg!

Bizony: a büntetés elől

kár is lesz futnotok,

egy óriási csecsemő

állja el utatok,

és hanyatt-homlok menekül

a torkotokon át,

véres csomóban kiszakad,

megszökik a világ.

Pilinszky János: Egy szép napon

Mindíg az elhányt bádogkanalat,
a nyomorúság lim-lom tájait kerestem,
remélve, hogy egy szép napon
elönt a sírás, visszafogad szeliden
a régi udvar, otthonunk
borostyán csöndje, susogása.

Mindíg,
mindíg is hazavágytam.

Pilinszky János: Egy arckép alá

Kihűl a nap az alkonyi grafitban.
Tágasságával, mélységeivel
a néma tenger arcomba világít.
Öreg vagyok. Nem hiszek semmiben.

Öreg vagyok, lerombolt arcomon
csupán a víz ijesztő pusztasága.
A szürkület gránitpora. Csupán
a pórusok brutális csipkefátyla!

Hullámverés. Aztán a puha éj
boldogtalan zajai. Vak rovar,
magam vagyok a rámsötétedő,
a világárva papundekliban.

És egyedűl a feneketlen ágyban.
És egyedül a párnáim között.
Magam vagyok az örökös magányban.
Akár a víz. Akár az anyaföld.

Pilinszky János: A mélypont ünnepélye

Az ólak véres melegében
ki mer olvasni?
És ki mer
a lemenő nap szálkamezejében,
az ég dagálya és
a föld apálya idején
útrakelni, akárhová?

Ki mer
csukott szemmel megállani
ama mélyponton,
ott, ahol
mindíg akad egy utolsó legyintés,
háztető,
gyönyörü arc, vagy akár
egyetlen kéz, fejbólintás, kézmozdulat?

Ki tud
nyugodt szívvel belesimúlni
az álomba, mely túlcsap a gyerekkor
keservein s a tengert
marék vízként arcához emeli?