Bella István: Estétől hajnalig

1.

Ha bénultság verné le szám,
s némább lennék, mint a halak,
torkomat fölszakítanám,
hogy véremmel láthassalak,
nyitott sebemmel, megvakultan
tested világgá sikoltsam.

2.

Hajnal zuhan rád, pőre ing,
alvó holdsarló, fénylesz.
Reflektorok a térdeid,
hullámverés szemérmes
lüktető érverésed.
Köldököd kelő-nap-fészek.

A melled dalolni tanít,
s már estétől hajnalokig
él bennem tested, felszakít
e nyughatatlan karének.

3.

Tenger vagy? Azért remeged
a tenger remegését?
Tengeri gyöngy, zöldel szemed?
Üde mérged a mélység?
Barnuló hínárlomb hajad?
Csapdosó sötétség?

De vizeidtől elloptalak,
szépséged ne hullám-szavak,
érzékeim dicsérjék.

4.

Egész testemmel énekellek,
szememmel már nem is látlak,
Téged hegedülnek idegek,
zsigerek zönögnek lágyan.

Külön hallom a kezeim,
lábaim vegyeskórusát,
lázas dobverők: ereim
lüktetnek bőrön, húson át.

Az egész testem zenekar,
a testedre hangszerelt ének,
hogy a mindenség belehal,
belehal és újra feléled.

5.

Ha télütötten csügg a szám,
némább leszek, mint a halak,
az idő korallzátonyán
érzékeim szétszállanak,

hullámra hullám, vízre víz,
létembe halál menekül.
Én énekellek akkor is,
visszaadlak testetlenül

a tengernek, téged énekeljen,
a fénynek, terólad daloljon,
ha én már végképp becsukódom,
a némaság mélyére lefekszem.

Bella István: Arccal a földnek

Befed ez a kék ég, ha nem fed

koporsó,

Órám tisztességes, csak légyen

utolsó.

Akár farkas, akár emésszen

meg a holló:

Mindenütt felyül ég, a föld

lészen alsó.

(Zrínyi Miklós)

Arccal a földnek, ahogy éltem,
élek, élő, a föld alatt,
fekete kátránypapír-éjben,
hol nem megy le, s nem kel fel a nap,

mert ragyog örökkön örökké
földdel teli szívem helyén
napvilág-hallhatatlan rögökké
fényesedett ember-remény,

fejjel lefelé nőnek, égnek
a füvek, lombozik a fa,
és földben száll a földnek, égnek
minden csillaga, madara,

a föld alatt fordult az égbolt,
változik nappal, éjszaka,
a fönti ég csak sötétség volt,
vagy a napvilág látszata,

kátránypapír-fekete éjben,
hol nem ment le, s nem kelt fel a nap,
arccal a földnek, ahogy éltem,
élek, élő, a föld alatt.

Bella István: Tavasz előtt

A nyurga égnek tükröt tart a lék,
s a kövek alól menekvő halak
már érzik, amint meghajlik a jég
a sugarak roppant súlya alatt.

Ezüstfarú jércék sikonganak,
kapkodnak a dőlő sugarakért.
Örömüktől elszabadul a nap
– leperzseli a fagy szemöldökét –

Holnap kicsap az árkokból a víz,
kavargó vadvizek kémlelgetik
a végtelent, fehéren habzó barkák,

vizükre kölykök futnak, combukig
csapkod a szagos szél, s már rúg, ágaskodik
izmaikban a fékevesztett szabadság.