A következő címkéjű bejegyzések mutatása: orbán ottó. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: orbán ottó. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. április 3., kedd

Orbán Ottó: Ez a nyelő, légző mocsár

Ez a nyelő, légző mocsár,
ahol átlényegül a sár
balsorsát kelesztő kovásszá,
szűz ösztönné és szajha ésszé;
ez a nyál és vér szálloda,
melyben százmilliárd szoba
egy vendéget fogad, a bomlást,
hasonlíthatatlan hasonmást;
ez a gyönyör-balekja test,
lucsokba oltott építészet,
hol átragyogja az enyészet
a végesben a véglegest,
a vesztőben is a nyerőt,
holtában eleven erőt:
előre érzi a telet,
hol léket kap a képzelet
s fogas csillagon őrli roncsát,
a nyarat, szerelmet, szerencsét –
megtörik, eleven tükör,
ugat pórázán, amikor
az év, az idő tanuja,
lehúzza a fehér rolót
s belepi a hó hamuja
a győzőt és a gyászolót.

2011. december 24., szombat

Pablo Neruda: Mélabú Orizaba mellett, 1942

Mi vonzza vágyad Délre, ha nem a folyó, az éjjel,
a hideg levegőben kinyilatkoztatott lomb,
mely ott szárad a mennybolt partjára teregetve?
Talán a gyönyörűség hajsátra terül ott szét
mint újfajta hó vagy víz egy korcs szigetvilágban,
mint a tűz láthatatlan földmélyi vándorlása,
hogy betérjek a rozoga ivókba,
hol őszi levelek hullanak duzzadt
ajkaim közt a számba didergő martalékul,
s a futórózsa szárát a titokzatos magvak
gyűlésétől a harmat harangját húzó lombig
az eső csillogása ezüst-börtönbe zárja?

Ahol a tavasz ázott hangzatokkal szerencsés,
alvó lovak fülében keringő zümmögéssel,
mely az elcsépelt búza aranyporába ájul,
hogy aztán üveg-ujját a szőlőből kidugja:
mi vonzza vágyad, vonzza lépted oda, ahol se
falak se folyosók, csak a határtalan Dél?
Síkság fia, kezedben a föld poharát tartod
s füled a gyökerekre tapasztva hallod öblét:
szelet suhint a távol a szörnyű féltekén át,
vámőrök zúzmarája lepi a könnyű vágtát:
hol vizek öltik össze a vizek hasadékát
s a világ gyenge férce a föld alól kifeslik:
mi vonz a gyűlölettel bordázott éjszakába,
ha kék pofáját tárva az űrt teliüvölti?

Mintha a nap megállna, mintha egy tüske döfné
elkorcsosult fullánkját a divatjamúlt napba,
hogy nászi lobogója végképp elrongyolódjék.
Ki őrizte az erdő megfeketedett napját,
ki várt a szikla-óra ütésére, ki menti
az idő rég kifosztott örökségét, ki futhat
máshova, mint a mennybolt légüres közepébe?
A nap, telipakolva kétségbeesett lombbal,
a nap, hideg zafírral mozsárban összetört fény,
tegnapi csend a tegnap üregébe falazva,
melyet a föld a messzi tájaknak tartalékol.

Szeretem bőr-hajadban a gubancos csomókat,
hamuval, zord idővel ékes délsarki bájad
és izgága mennyboltod vállam-roppantó súlyát:
szeretem szeled röptét, te hívsz vele magadhoz,
tudom, hogy örökké tart a föld csókja, örökké,
tudom, hogy örökké tart a fán a lomb, örökké,
tudom, hogy örökké-egy fémet olvaszt a villám,
s a veszély minden éje egyetlen örök éjjel,
de ez csak az enyém, csak az én éjem, növényem,
az én vizem, hogy szórja jeges könnyét hajamra.

Az legyek, aki várt rám az ember lényegében,
ki hamuból, babérból, sokaságból, reményből
megépíti pilláit és szárnyra kel a vérben,
a konyhát és az erdőt benépesítő vérben,
a fekete vas-tollal borított műhelyekben,
a kénes verejtékkel kiásott bánya mélyén.

Nemcsak az ős növényzet kardpenge szele vár rám,
nemcsak a tündöklő hó fölött megdördülő menny:
a könnyek és az éhség kettős hideglelése
hazám harangtornyában meghúzza a harangot:
ezért a jószagú éj közepében, ezért az
októberi tüzekben, a fürge délsarki
tavaszban, mely az óbor villámló taván lépked,
ezért a jaj, és újra a jaj, az örökös jaj,
hogy rezes ösvényekkel, hajókkal kelve egybe
átsuhogjon a hó az éjbeborult világon
s vértelen torkom ölje hallható némasággal.

Én népem, válaszolsz-e? Matróz, béres, salétrom-
bányász és polgármester, hallasz engem?
Én hallom, holt fivérem, hallom, élő fivérem,
minden teljesületlen és eltemetett vágyad,
tengerbe és homokba elvesztegetett véred,
és megborozott szíved dacát és rettegését.

Mi vonzza vágyad Délre? Hova szökik a zápor?
Korbácsos délkörével milyen dögökre sújtott?
Rátok, déliek, rátok, magányosak és hősök,
a harag keservéből szemerkélő cipókra,
a gyászra és éhségre, a kővel párnás sírra;
levelek ezre áradt, levélözön özönlött,
hold dőlt a katonákra, mellükre, áradó hold,
és mindenütt az ember nyomorult zsákutcája,
a némaság halálos és bonthatatlan érce,
hogy jéghideg erében dideregve a lelkem
ki ne önthesse többé a magasság harangját.

Csírákkal teli földem, ne hívj, nem alhatom már
csak köd-pillantásodban, üveg-tekintetedben.
Szülötteid s folyóid hangjától dideregve
álmom bejárja díszes tajtékod partszegélyét
kék derekad utolsó, távoli szigetéig.

Édesen hívsz öledbe, koldús menyasszony.
Acélos, hosszu fényed elvakít és sziven döf
akár egy gyökerekkel teli penge.

Hazám, tekintetes föld, hamuvá lobogó fény:
ki mint a szén, parázsba falazva izzol, áraszd
félelmetes sóid, meztelen árnyad.
Az legyek, aki tegnap még engem várt, de holnap
ellenáll egy maroknyi pipacsban és homokban.

[fordította Orbán Ottó]

2011. január 8., szombat

Eliseo Diego: Delelőn a nap

1 | Üvöltő fénylavinába temetve áll az apám.
Szikrazápor, nem, eszelős hózuhatag dől
a pár foknyi lépcsőcskére, melyet alázatos gőgjében
ő tervezett valamikor, miközben égő
szilánkok képében röpdösnek a pálmatörzsek.
Milyen vakítóan parázslik a ruhája,
és milyen mély lyukak perzselődnek az arcába, hogy átjárják és
a boldogság tüzébe vesszenek, mert az lobog itt, de úgy, de úgy,
hogy mellette semmi a tervek megvalósítása, semmi apámnak
a fényben felmagasló szilaj termete.

2 | Tizenegy hőségre jár, pont tizenegy életet üt.
Apám biztosan elfelejt mindent,
hogy mi lesz ebédre, hogy mi dolga hétfőn, hogy honnan
jött meg egy perce, és hogy hova megy délután. Most
egyszerűen csak beszélget valakivel, aki a fény
körén kívül rejtőzik - és elvész a félhomályban,
mely lassan roncsolni kezdi
a kő ártatlan partjait. Hangja
- a rejtőzködőé - sötét mormolás, zavaros,
mint az ugyancsak rejtett vizek dadogása, vagy a telhetetlen
éjszakában rovarok miriádjai által keltett zümmögés.

3 | Végül aztán a dolgok összeomlanak. Túl
az áttetsző tűzlapocskán, az apámon,
a lehető legkomolyabb Peerless - a huszas évek
legmegbízhatóbb és legfalánkabb gépe - lehányja vasalásait,
mintha egy marék homokot szórnának a levegőbe. És együtt süllyed el
a méltóságos szalmaszivar meg a fehér lenvászon meg a kerti készlet
fakalapácsa meg a hihetetlenül mulatságos borítékok, minden,
ami a világ sója volt. Puha árnyék pihéi havaznak
a másik,
a visszaidézhetetlenül puha árnyra.

4 | Hamupelyhesen, lélegzet után kapkodva,
amaz év parányi tollként szállongó állványait köhögve föl,
és fuldokolva a gép pihéitől, mind makacsabban
faggatódzom,
miféle sugarat ebédeltünk mi tizenegykor, és hova indultunk?
Apám biztosan tudja,
mondom magamban vigasztalásul, de ő már nem hallhat engem,
angyal vagy dervis módjára pörögve a fény őrületében
nem hall ő többé semmi mást, csak saját boldogsága
nevető vízözönének áradó zenéjét.

[fordította Orbán Ottó]

2010. november 15., hétfő

Orbán Ottó: E tenger-tőzsde részvényesei

E tenger-tőzsde részvényesei
gyöngy koponyák, magházas ölek;
tavasz szoknyáján szűz bogáncs,
május köd-ködmönén szirom-sújtás,
mert kivirít az örökzöld penész,
arany mennyet hasít a pörgő kórház,
és nyakig a születés szemetében
tövis gereblyézi a poros csillagot.

E fű-kaszinó részvényesei
napfényes hülyék, ólmos Hekaték;
csavaros bírák vallató csigáin
halál-rozsdát izzad a szivacsos szív
és kiköpi az édes ég anyatejét
a föld havas melleit maró csecsemő:
telet vacog a mechanikus erdő,
bakancsos szél tapos az ablak avarán.

E tajték-üzlet részvényesei
tündér ravaszak, kecses konokak,
szerencse zsombékján győz eres gyökerük,
elméjük lombos mint a tölgy
és csókjuk zománcos fehér fogója
átharapja a végzet vezetékét:
nincs királyibb koldus a szeretőknél
sörényük lobog mint a nap haja.

E rög-rulett részvényesei
csontjukat vesztik, porukat nyerik;
sír parazsába pólyál az idő,
de kétmilliárd sejt sötétjéből,
– veríték földje ez, mézes mező! –
ős virrasztó, a bakter vers kiált:
húsveteményt kapálj, mezítlábas vér,
csengj, csörögj, világ aranya, nyár!

2010. augusztus 31., kedd

Orbán Ottó: Sugár

Csontok közt suhogás. Csak a szél, a testtelen angyal. Üresség.
Valami mégis. Üveg-csöndből valami zaj. Ének vagy nyüzsgés.
Valami mintha föltámadna és odaülne az asztalhoz,
kavargatná a kávét.
Valaki más a mi ruhánkban, a mi fintorainkkal és mozdulatainkkal,
jellegzetes hanghordozásunkkal és föltett szándékunkkal,
hogy a semmiből halásszunk madarat és füttyöt,
ideül, szembe velünk, és üres szeméből a nap kiragyog.
Valami hirtelen sugár átdöfi lényegünket:
nyilak vagyunk a nyár sebében, sebek a levegő testén,
huzat a fény csontjai között, esésben emelkedés.
Szobrok egy olyan múzeumban, ahová nem jön látogató.

2010. május 8., szombat

Orbán Ottó: Öreg szerelmesek

Az idő, a titkos ügynök már rég beépült szervezetünkbe;
házasságunk annyi veszélyen átcsempészett mikrofilmjén
meszes gerincünk röntgenképét látni.
Húsz év – sok is egy átlagos, értelmiségi párnak.
Van bennünk valami vérlázító.
Romeo és Júlia egy újabb reformnemzedékből,
őszen, mérsékelt súlyfölösleggel –
inkább egy burleszkfilmbe illenénk,
mint a szűk világváros zsúfolt kriptájába,
ahol most már csak egymás szemébe nyílik a titkos alagút…
imbolygó fény… a hatvanas évek…
a testünk éppolyan átlátszó, mint a tervünk,
melyet kínjában ötlött ki a méregkeverő, kontár barát…
A fiatalság lebukik, ha túl soká él; ez a sorsa.
Kispárnánkat a fejünk alá gyűrve lassan süllyedünk.
De ha gyülemlő ráncaink harisnyaálarcát lehúznánk,
előragyogna mögüle az ifjú koponya,
s kézfejünkön az őrült tetoválás: VAN FÖLTÁMADÁS!

2010. március 13., szombat

Orbán Ottó: Tenger

Tíz éve még az udvaron
özönvíz giz-gazaival a gyom
ragyogott mint egy süketnéma tenger.
Azóta fölszívódott a történelemben,
s a dudva-Hirosima sebhelyes pofáján
egy „kettes mintájú” családi ház áll
rém-metszetekkel és cigányzenével;
kommentároktól ótvaros az éter,
miközben egy őstörténet lezárul –:
(félkészen áll a szerszámkamra hátul) –
és inas-csontos tengeralattjáró
fölmerül egy marék nyomor a sárból,
hogy lássa, minden a helyén, a szajha csillag
most is az üres egekbe kacsintgat,
hol megváltás helyett csak annyi történt:
kijátsza az idő az ősi törvényt
s eszményi tőkéjét, Júdás mennyei bátyja,
egy nyári nap rézfillérére váltja.

2010. február 22., hétfő

Orbán Ottó: Óda a Tagadás Múzsájához

Nem és nem. Csupa romlandó képzet,
alkalmi metafora és hiú hasonlat,
kristály meg krinolin bim-je meg bam-ja, szédült összhangzattana
vérnek és haragnak egy orv zenékkel csipkés mór mecsetben;
ostoros sugallat, bárányod cigarettacsutkával szája szögletében
és a hasztalan fölismerések méla kolompját rázva
ballag egy eszményi legelő zöld háttere előtt.
Nem, nem, nem. Talmi pásztorjáték. Veszélytelen dallam.
Nem ez a lerobbant mondat-alkotás,
mely a képzelet beakadt kuplungja által
zörögve rázatja a költészet karosszériáját,
nem ez az ihletett tapéta a mennyen, ezek a kék girlandok,
melyek a föld szégyenét rejtik, poloskákat és nyomort,
nem, nem, nem. Tündéri kelepce ez,
álcázott kalitka, melyben a beszéd a maga fülébe trillázik,
hogy ne hallja a háború náthás prózáját a hangszórókból,
mely sorakozóra vezényel a pályaudvarokon.

Fölvonta papír-vitorláit a könyvnyomtatás szelleme és húgai keresésére indult,
hogy klasszikus vonzatait aggassa fülükbe függőnek,
de kirámolt szobákat talált padlójukon újságba csomagolt ürülékkel
és sebesülteket a fák alatt orpheusi ír híján döglődve,
ipart és számokat ott, ahol a hétköznapok csücske
kikoptatta a világ könyökét,
a vagyon csontvázán a szegénység átlátszó húsát
és a költészet műhelyében egy álmatlan mesterembert,
aki csavarjaira szedte szét a ketyegő mellkast,
hogy egy másfajta időt mutasson, a révület kora helyett
a dühödt tárgyilagosságét, hol nem csúszik hiba a harag számításába
és időre érkezik a nyomor penészes kikötőibe
a bosszú friss kenyere, a föld.

Nem és nem. Aki itt fogai fehér ingében
és nyelvén hibátlan választékkal próbált szónokolni
a fűszálak tövén porosodó bukolikus csendről
a parlagi szenvedés tagolatlan nyöszörgésének, ecetet és epét köpött
a hallgatóság pofájába, halált a kopár bölcsőbe,
ahol teli tüdővel bömböl a rúgkapáló tavasz;
mert hátát a nyomornak vetve azt rontja meg a képzelet,
amit magához akar ölelni és viharos tülljeiben keringőzzön akár egy tenger is,
ha süllyed a halász rozzant bárkája és nadrágjába vizel a rémület,
nincs elég fényessége a földnek, hogy kivilágítson egy fekete kendőt,
mely ronggyá ázik a világ sötétségében, és szava az elegáns isteneknek,
hogy kimondják az árvaság aszályát, mely olyan hangokat hallat,
mintha hasbaszúrták volna egy konyhakéssel.

A nyelv lázadására van szükség, a szavak élére,
nem a vízfesték ömlengésére önnön fenségéhez,
kiegyenesített mondatokra, hogy bezúzzák e barokk ricsaj kapuit
és leverjék a falakról a fölösleges gipszet,
az együgyű rózsákat és a történelem szentképeit,
hogy a véres malter alól kivillanjon a csupasz tartalom:
az ember annyi, amennyi a szabadsága
és a szabadság annyi, amennyit az ember áldoz érte;
üzlet ez szív és sors között, misztika nélkül kötendő alkuja
földnek és mennynek, halálos haszon és gyönyörű veszteség,
rontás és teremtés ugyanazzal a mozdulattal,
kinyújtott kéz, mellyel az idő a reménybe kapaszkodik
és az idő fogantyúja, melyet halálig markol a remény keze.

Ó csődbement díszletek labirintusa, harag keresztútja, jövő,
merő esetlegesség telve pontos előrejelzésekkel,
összeadási hibákkal zsúfolt megbízható számítás,
benned csak az bízhat, aki bizalmatlanul tekint a szapora képzelgésre
és nem hisz a fölszarvazott mesében,
hogy eljön a mosolygás özönvize
vigyorgó özvegyekkel és kuncogó árvákkal;
szeplők és lázkiütések tavaszi föltámadásakor
sebhelyes arcot keressen, aki téged akar fölismerni,
nyomort és szenvedést tanuljon, aki versedre kíváncsi,
mert a bíró veszélyes szeretője a bűnnek
és a költészet a vád hivatott tanúja
és az igazság időzített bomba a látszatok bárpultja alatt,
mely szétveti a kapzsi szeszgőztől diadalittas farsangját.

Nem és nem. Nem az angyalok nyelvéről van itt szó,
nem a perspektíva törvényeinek újszerű alkalmazásáról,
hanem arról, hogy a történelem szörnyszülött bikája fölüget a lépcsőn
és bedugja büdös pofáját az ember lakásába
és feldöntve a bútorokat föl-alá rohangál benne;
arról, hogy a klasszikus ihlet ismeretlen helyre távozott
és bezárta a poétika szédületes kalapszalonját;
arról, hogy a tagadás múzsája éhesen és szakállasan és növekvő dühvel
követeli a föld válságos reményét,
hogy füvön és kenyéren köszörült sarlójával
learassa a vers a sarjadó halált!