Eliseo Diego: Delelőn a nap

1 | Üvöltő fénylavinába temetve áll az apám.
Szikrazápor, nem, eszelős hózuhatag dől
a pár foknyi lépcsőcskére, melyet alázatos gőgjében
ő tervezett valamikor, miközben égő
szilánkok képében röpdösnek a pálmatörzsek.
Milyen vakítóan parázslik a ruhája,
és milyen mély lyukak perzselődnek az arcába, hogy átjárják és
a boldogság tüzébe vesszenek, mert az lobog itt, de úgy, de úgy,
hogy mellette semmi a tervek megvalósítása, semmi apámnak
a fényben felmagasló szilaj termete.

2 | Tizenegy hőségre jár, pont tizenegy életet üt.
Apám biztosan elfelejt mindent,
hogy mi lesz ebédre, hogy mi dolga hétfőn, hogy honnan
jött meg egy perce, és hogy hova megy délután. Most
egyszerűen csak beszélget valakivel, aki a fény
körén kívül rejtőzik - és elvész a félhomályban,
mely lassan roncsolni kezdi
a kő ártatlan partjait. Hangja
- a rejtőzködőé - sötét mormolás, zavaros,
mint az ugyancsak rejtett vizek dadogása, vagy a telhetetlen
éjszakában rovarok miriádjai által keltett zümmögés.

3 | Végül aztán a dolgok összeomlanak. Túl
az áttetsző tűzlapocskán, az apámon,
a lehető legkomolyabb Peerless - a huszas évek
legmegbízhatóbb és legfalánkabb gépe - lehányja vasalásait,
mintha egy marék homokot szórnának a levegőbe. És együtt süllyed el
a méltóságos szalmaszivar meg a fehér lenvászon meg a kerti készlet
fakalapácsa meg a hihetetlenül mulatságos borítékok, minden,
ami a világ sója volt. Puha árnyék pihéi havaznak
a másik,
a visszaidézhetetlenül puha árnyra.

4 | Hamupelyhesen, lélegzet után kapkodva,
amaz év parányi tollként szállongó állványait köhögve föl,
és fuldokolva a gép pihéitől, mind makacsabban
faggatódzom,
miféle sugarat ebédeltünk mi tizenegykor, és hova indultunk?
Apám biztosan tudja,
mondom magamban vigasztalásul, de ő már nem hallhat engem,
angyal vagy dervis módjára pörögve a fény őrületében
nem hall ő többé semmi mást, csak saját boldogsága
nevető vízözönének áradó zenéjét.

[fordította Orbán Ottó]