Kormos István: Tengermély

Sötétség tengermélyi csöndje.
Elsüllyedt tárgyak: asztal, szék, pohár,
pohárban tintavíz, földreomolt
fehér ing, és Attila gyöngybetűi
falamra felszögezve, valahol
menyét-lábú másodpercmutató,
szurokba mártott négy szobasarok,
vagytok-e – –

Álomtalan ágy imbolyog velem:
úszó sziget korallok kése közt;
az arc tenyérben; válj tenyér homokká,
fölinni ébrenlétem cseppjeit.

Ha most látnál! hiányod-kalodában!
Lehúnyt szempillád mögül madarak
suhognának a kín falaira,
s akkor sötétem csőrrel szétverik,
szárnyukkal csöndemet is szétverik.

Akkor világítana homlokod,
gyerekkorom Szent-István napjait, zöld,
sárga, fehér, piros rakéták dörgő
csillagaival idézve, szaladna
tíz fényujjad a halántékomon,
édes lehelleted az arcomon.

Felröpítenél három buborék
ezüst-nevetést, falhoz koccanót,
egyikből lenne álmos kiscsikó,
másikból széna, harmadikból jászol,
s lennének újra ezüst buborékok,
abból Három Királyok; idejön
ágyamhoz Gáspár, Menyhért, Boldizsár,
fülembe kántál, s nagy botjuk lekoppan.
Utánuk te, zöldvessző-derekú,
cipőidből kilépsz, hozzám hajolsz,
villog két térded: villamos halak,
szétúsznak a mélytengeri sötétben,
megtölteni meleggel; kibomol
hajad erdeje elborítani,
hagyod nyers tüzét szétáramlani,
szíved harangjátékát hallani.
Elsüllyedt tárgyak: asztal, szék, pohár,
pohárban tintavíz, földreomolt
fehér ing, és Attila gyöngybetűi
falamra felszögezve kölcsön-órám
menyét-lábú másodpercmutatója,
szurokba mártott négy szobasarok
egy intésedre földerengenek.

De most csak ez a tengermélyi csönd.
E tengermélyi sötétség körül.
Sós veriték, vállcsontok ropogása.
Az ablakot eső és szél sikálja.

Kormos István: Luca napra egy korty ital

Mert mákosgubában kanyargott
számig a húsvéti ige,
fázva csipognak rímeim,
mint nyájban hétnapos csibe.
Kétlábú ló: szekeret húztam,
csikart az éhség eleget,
hajamba részeg szöcske fészkelt,
kövéccsel vertem az eget.

Lányokat szemmel csöcsörésztem,
ahogy az ünneplő baka,
mit bántam, ha nyakamba hullt
a tél szikrázó csillaga.
Táncoltatott úr s janicsár,
azaz csak táncoltatott volna:
hazám Normandia s Bretagne,
s főképp Moson, Baranya, Tolna.

Csináltam Anna gyereket,
ne mondják, hogy fajom kihal,
Luca napra is gőzölög
orrom előtt egy korty ital.
Hasig tengerbe gázolok,
vagy más vizekbe lazacért,
értem keresztet hányjatok,
ha kópélelkem hazatért.

Kormos István: Nakonxipánban hull a hó

Se házam székem asztalom
Surabajában vásált gyöngyöm
foszlott magasnyakú pullóver
fekszem könyéken puszta földön

de semmi vész gyerekeim
sajnálnotok fölösleges
világokat varázsolok
amikor akarom

szemem húnyom s belső faláról
elém nyüzsög Nakonxipán
orrom előtt datolya kókusz
zeppelinforma marcipán

ez az én úszó szigetem
forog gyöngyöző tengeren
halért csigáért osztrigáért
csak lenyúlok s kiemelem

poharamon jég harmata
hírlapot is röpítene
valami sosem volt madár
persze ha kellene

ide civilizáció
lábát be nem teszi
korallsövény a keritésem
kutyám egy szeliditett bálna

van jó orgonaszappanom
zsebembe dugta nagymama
Szent István király ünnepén
buborékait elfuvintom

buborékaim szállanak
fényüket menny kékjébe issza
egy isten töpreng valahol
pitypang eső vagy hó legyen

mondhatnám legyen meteor
lábam elé letoccsanó
azt gondolom lehetne hó
s mire kimondom hull a hó

Nakonxipánban hull a hó
csibéim nem hülyéskedek
datolyán pálmán kókuszon
zöld hópihék fehérlenek

ülök a sárga homokon
homok püspöklilába csap
ujjai közt leskel a hold
kormos üvegen át a nap

mivel igen magam vagyok
solingeni acél eszem
méltón komoly dolgokba vág
nem mifenézek ostobán

gyúrhatnám havam hókazallá
hóbiciklivé hókakassá
lehetne hómázas hószilke
hótrombita vagy hósüveg

aha tudom már micsinálok
hópelyheim jó ha fölálltok
voltatok szappanbuborékok
legyetek valahai lányok

első szerelmem Mézes Annus
amikor elköltöztetek
két napig küszöbünkön ültem
nem nyúltam lisztes gánicámhoz

honnan jössz Fekete Irénke
megmosdatott gyerekeid
a bácsinak köszönhetnének
jónapot kezitcsókolom

gyerekem anyja állj ide
senkire nem hasonlitasz
magát senki ne mérje hozzád
mert agyvérzést kapok dühömben

nem tudtam mennyi vagy nekem
bizonyítható hülye voltam
fekvén kerék alá szaladjon
meg is döccent gerincemen

rue de l’Abbé Carton 63
udvaraszfaltod fény veri
négyszögű kút Cécile nevével
kiáltozásommal teli

Bayeux Cherbourg kuglibabák
lábuk leüti az idő
egy sorsra szánkázott velük
Ertot Flamanville Les Pieux

hídon víz fölé könyököl
Marie-France törzsfőnök papával
papír propellert gyárt Kiki
száll par avion Osaka

kék Duna gyöngye Budapest
hányszor körül loholtalak
idáig érve olvasásban
ne mondjátok ez jó alak

mert csak a szívem gyalogolt
vert a kezem dobogott lábam
kerestem nem találhatót
betűztem föl nem foghatót

egyik egérke foga közt
halakat elrekeszteni
kottázni másik áit éit
pisze zsákolta hét napom

NN mandula ízeit
mentettem volna fogkefémre
Vackorral azonositott
a mesebeli medveboccsal

ki tengermélyből hangtalan
szóval halántékomra csattant
elhallgatta a mondhatót
kikotyogta a mondhatatlant

három lépésre villogott
egy aranysisakos fej mindig
megszámoltam az ujjait
tíz meg tíz volt isten bizony

hát szappanbuborék-havam
kiszámolós játékom lettél
Nakonxipánom szigetem
vertem gyomorszájon magam

poharamban a jég elolvadt
meleg megmondommi a szóda
aki nem ismer még jöhet
jelentkezzen az idióta

de gyorsan mert szemem nyitom
nincs-ajtóm pedig kulcsra zárom
hajnali félnégy csak elalszom
ha isten is akarja álmom

Kormos István: Ház Normandiában

A gauguinsárga parton áll Jérôme
nem köszön vissza mert Jérôme szamár
szemben kék bálna Jersey szigete
ő fekete sziklakönyéken áll
szél-ökrök szél-ekék próbálnak ártani
falán szilánkra törnek a sirályok kiáltásai
biciklis pék dombkötéltánca kenyér kenyér kenyér
nap tenger kifröccsenő vére fehér fehér fehér
rókanyüszítés-éjszaka szegről rézserpenyő lecsattan
kaptányban vergődik szivem elsüllyed Ertot tejködhabban
rét szalad a kőkapuig ott megtorpan bemenjen-e
szobákban zöld mohahomály tengerfenék-csönddel tele
mohahomályban valaki ablakhoz nyomva homloka
kert fölött denevérszavak igen soha igen soha

Kormos István: Vonszolnak piros delfinek

vonszolnak piros delfinek koromtengeren éjszaka
partra kicsapnak az a part szívem leomlott partfala
álmaim-rakta házadig onnan vakon is elmegyek
de kapud nyitott-kés-kapu ablakon küldő fényjelek
s kezek kezek kezek kezek küldő kezek taszítanak
hangtalan hang eresszelek hangtalan hang elhagyjalak
gyerekkorodba nem hagyod magadat visszarántani
vergődnek csak homlokodon kérlelő szavam szárnyai
szemed nem-lehet-fényei elmondják ami mondhatatlan
hogy nem leszel hogy nem leszek kerékbetört nevetés csattan
jövőnk a halvaszületett koromtengereken libeg
felfalják piros lovaim kik vonszoltak a delfinek
egy árva kutyaugatás nem engem szólít nevemen
fenn salétromos menny ragyog hűvösen lehajtom fejem
cella-magány jön hallgatok ki voltam istenek fia
alámerül Atlantiszom Párizs Marlotte Normandia

Kormos István: Névtábla seholnincs ajtómra

Kivetett a víz alól
fröcskölődő hullám,
kavicsos parton szárítom
bú-buborék hullám.
Nyíranyám és nyárapám
ágaiból lettem,
sarkam alatt ég bizsereg,
föld forog felettem.
Hónom alatt van a nap,
mint egy édes sülttök,
ükeim, a batyubálban
teknőn hegedültök?
Szaladtomban pihenek,
míg a hold nem jő fel,
s Titánia veri orrom
lapulegyezővel.
Ajtóm fák közé nyílik,
nyitja-csukja tollam,
karcolászva bűbájolom:
K. I. aki voltam.