Vlagyimir Majakovszkij: A hegedű vőlegénye

A hegedű izgatottan zengett
magánkívül, rimánkodón
sírásba csuklott hirtelen
s úgy zokogott
akár egy gyermek.
A nagydob beléremegett:
"Nyugodj már, nyugodj már, nyugodj már!"
s nem bírta tovább hallgatni
- hogy jajgat a lélek a vonón
kisurrant a fénylő utcára
s elment.
A zenekar csak bámulta
megdermedve,
a hegedű magát hogy tépi-tépdesi,
se szöveg,
se ütem
s egy libuska cintányér
valahol
ezt pityegte:
"Hát ez meg mi?"
"Ez is zene?"
És amikor a bombardon
a réztorkú,
a verejtékes
rámordult:
"Csönd!
Te buta!
Te csupa takony!"
én felálltam
és tántorogva léptem át a kottákon
az ijedten hajló állványokon
s csak ennyit tudtam kiáltani:
"Isten!"
s a hegedűt összeöleltem:
"Hegedű, szerelmem! Láthatod,
de egyformák vagyunk mi ketten:
én is épp így
ordítozok,
de bizonyítani - semmit sem tudok!"
A zenészek nagyot röhögtek:
"Jól belepistult!
Szeretőt talált!
A nagy-okos!"
De én - fütyülök rájuk!
Tudom - mit tegyek:
"Hegedű, kedves!
Éljünk mi együtt!
Hozzám jössz hát?
Nos?"

[fordította Tamkó Sirató Károly]

Vlagyimir Majakovszkij: Valamit a karmesterről

Az étteremben villanyfény veresben.
Hölgyek hájával befolyt karosszékek.
Egyszerre kifutott a sértett karmester,
s megparancsolta: sírjanak a zenészek.

Ni, ott egy vendég épp a szakállába
dugott be egy ízes, kövér lazacot.
Rézkönnyek öklével egy trombita rafináltan
zsíros pofájába csapott.

A nagy krákogástól ideje sem telt még,
hogy sikolyt böffentsen ki arany állán.
A trombonnal, fagottal agyba-főbe verték,
összenyomták és átugrálták.

Az utóbbi az ajtóig sem érkezhet.
Meghalt - a szószban az álla.
A karmester megőrült. A zenészeknek
parancsot adott: bőgjenek, mint az állat.

A leitatott hájtömegnek fogába belévert
mint rézkalácsot, egy harsonát.
Fájt és fülelt: a felfújtak begyében
duplán viharzott a jajgatás.

S hogy reggel a tulaj a dühtől étlenül
a számlával előlépett:
a karmester a csilláron függött éktelenül
elkékülve - és mindegyre kékebb.

[fordította Jánosy István]