Petri György: Tengerparti elég

Te női mivoltod fogyatkozásával

küszködsz verejtékezve – hosszú kín,

mert nagyon nő vagy –, én meg a

férfiasságom maradékát őrizgetem:

döntőképesség, gyors ügyintézés, szükség esetén erély,

ilyesmikre gondolok csupán, a hím

elrestült bennem, és nem is restelkedik

petyhüdöttségén. Ész? Még egy kevéske.

Erő? Annyi sem. Oly szent akarat?

Nyista. Nuku. Már egy szemernyi sem.

Úgy értem, hogy nem szent. Bátorkodom

szorítkozni a természetes önzésre

(bármit is értsünk azon, hogy „természetes”).

Fiatal hölgy nem kell: vagy lelkes liba,

vagy pedig csak a pénzemre pályázik.

Te csak beosztani akarod a pénzemet meg engem is,

de tapintatosan. Tehát viseltes bár, de elviselhető vagy

(elvben és többnyire): ez most egy bók volt.

Mondhatnám: tárgyilagos és visszafogott

szerelemnek megemésztő tüze bánt,

s minő egybeesés! kedvenc virágod a tulipánt.

Én penig alkoholista vagyok, mint Cs. V. M.,

csak én testben jutottam el a kupresszusos partokra,

nem a gümőkór lázhullámain.

E sorokat is egy olajfák övezte,

tengerre néző teraszon írom.

Petőfi meg sohasem látott tengert,

ami mégiscsak égbekiáltó disznóság

(már ha volna értelme beleüvölteni

Isten vattával bedugott fülébe).

Shelley belefulladt. Én a kelleténél jobban úszom.

Van pénzem. Mi rosszat mondhatnék még magamról?

Ritkán tisztálkodom, gyakran piszkoskodom.

Van étvágyam és ízlésem, szeretek

középnagylábon élni (ez elkerülhetetlen is,

mert negyvenhármas lábam van), sőt,

minden megszorítás és peremfeltétel

nélkül szeretek élni, csak úgy, mint az állat.

Ráadásul a haláltól sem félek.

Egyfajta orvosi kíváncsisággal

regisztrálom az életfunkciók

fokozatos apadtát/megszűnését.

Wittgenstein megkerülte a problémát

(„A halál nem eseménye az életnek.”)

a lapos definíciós megoldásával.

Na de a haldoklás. Az bizony

esemény. Méghozzá a javából!

Mennyi izgalmas és tovább nem adható tapasztalat!

Hozzá fogható csak egyszer akad.

Hogy képzelhetném, hogy mindezt megúszom

s e törekvő világban lehetek

szándéktalan, szelíd és élveteg,

hogy békén sörözöm, vagy szürcsölöm az ouzóm,

és a megérdemelt büntetés elmarad.

Wilhelm Müller: A kintornás

Kinn a faluvégen
áll a kintornás,
dermedt kézzel forgat
egy dalt, soha mást.

Meztélláb a jégen
fel-alá topog,
tányérjába krajcárt
senki sose dob.

Nem hallgatja senki,
nem is látja meg,
csak ebek ugatják
meg az öreget.

Hagyja, menjen minden,
ahogy sora jár,
forog a kar, és a
verkli meg nem áll.

Bűvös öreg ember,
hadd tartsak veled,
játsszad masinádon
énekeimet!

[fordította Petri György]

Malcolm Lowry: A Vulkán alatt megjelenése után

A siker: akár a dögvész.
Rosszabb, mint ha házad ég, szörnyűbb, mint a robaj,
amivel a szarufák huppannak a lángokba, ahol mindened elvész,
míg nyitott szemmel várod, hogy amit tettél, abba belehalj.

A hírnév, mint az iszákos, elkótyavetyéli a lélek otthonát,
a szemedbe dörgöli, hogy érte dolgoztál, csakis érte –
ó, ne lett volna, hogy csalárd cuppanása a számat érte!
siker-bukás vaku-villogásától távol, sötétségben, ha élhetnék tovább.

[fordította Petri György]

Hans Mühlethaler: A szavak elakadnak

a szavak elakadnak
egy fal
leomlik köztünk

virág
kékjébe nézek
mely nincs többé
és kérdéseim megfúlnak benne

lélegzetedben nyárfa lombja reszket

[fordította Petri György]

Craig Raine: Vizsgálódás két hüvelyk elefántcsontban

  Élünk a tágas házban:
a porszívó bőg,
legeli a szőnyeget,
duzzadt tőgye lötyög...

  Éjszaka a falakról,
lapos-képű csűrbaglyok,
kapcsolók bámulnak; fény
érleli a villanykörtét.

  Esse az létezni – Berkeley tudta
a tárgyak szelíd iróniáját,
nevetést fakasztó, mókás hazugságaik
– már amennyiben hiszünk a szemünknek.

  Napi dolgok. Tárgyak
a szokásos holmik múzeumában.
Két karjanincs liliputi királynő
elnököl, figyeli az óriás fürdőzését,
aki illatosított tojásokkal
csal horogra síkos kubista halat.
Egy másik: jógi a súrolókefén. A víz
fájdalommentesen töri a meggörbült Picasso-lábat.

  Sorban állnak a ruhák a gardróbban,
visszhang a szemnek, avagy euklidészi pörpatvar.
A falitelefon cvikkert visel
még sötétben is, a zsinór
orthodox zsidó.

  Kezdődik a nap.
A tejesember pingvineket cipel
csörömpölő atonális zajjal.
Koccintó kupák emlékeznek meg
Jenkins Fülének Háborujáról.
Az óriás, gondolkodás nélkül,
rátesz a polipra egy teáskannát.

[fordította Petri György]

Petri György: Radnóti Sándornak

Tényleg, úgy tűnik, akarok még élni,
túl- és feléldegélni.
Ropogtatván, mint vaddisznó a makkot,
a férgestül is tápláló napokat.

Miért pont én ne?
Nem mintha akarnám, csak valahogy megvagyok.
És míg az idő el nem fogy előlem,
maradok is helyt, záróra előtti

végvendég. Felőlem csak borogassa
a székeket négy lábbal az ég felé,
szégyentelenül, hogy hasuk kitessék,
a személytelen személyzet. Jogos

időmet kiülöm. A ceh kiegyenlítve,
újságom van, ha mást nem, azt olvasom
visszafelé, vagy a megfejtett rejtvény
kérdéseit próbálom felidézni.

(Elüthetetlen idő nincs, csak buta ember.
S lehet, hogy még kisírok egy pohárral
a bajuszos kis hölgytől. Az ilyenekben
forgok, mint kulcs a zárban.)

Ha nem: nem. Unatkozni se kutya,
sőt szomjazni se. És hátha benézel, épp te,
s hátha továbbállunk, támad egy ötlet,
vagy – egy darabon – együtt ballagunk hazafelé.

Adolf Edler: Az asztalt magam után letakarítottam

Letakarítva az asztal,
aminél ettem,
frissen vetve az ágy,
amiben aludtam.
Amint a naptárlapot letéptem,
egy vasárnap pirosát
- a haragos mozdulat
el is enyészett már,
akár én.
Mert boromat és kenyeremet
megfizettem.

Csupán a kutya az ajtó előtt,
zöld hályoggal szemén,
emlékszik még a kezemre,
mikor a háziúr lehordja:
  "Kuss!"
csörömpöl, csörömpöl a lánccal.

[fordította Petri György]

Petri György: Horatiusnak rossz napja van

A szeretettel nem tudok mit kezdeni – – –
Tartsanak el, és hízelegjenek,
de ugyanakkor hagyjanak békén,
küldjenek pénzt postán.
Azt is unom, hogy hízelegjenek.
Veszítsenek el nagyobb összeget az utcán,
amit én majd véletlenül megtalálok.
Legyenek elragadtatva tőlem a hátam mögött,
hogy én tényleg egészen véletlenül visszahalljam
valakitől, aki nem is tudja, hogy rólam beszél.
Irassák rám a házukat, és haljanak meg.

Petri György: Belső beszéd

Ketten mennek az utcán.
Alattuk aszfalt sávja siklik,
ha lenéznek rá: áramló pórusok
özöne, olykor: villámló szemét.

Ketten mennek az utcán.
Szemmel jeleznek: „Nézd,
satnya fák bádogszínű lombja;
nézd, izzadság ragyog az őr homlokán,
vaskapu ontja rá a hőt.”
Szótlan olvasnak egy plakátot,
és felvonják szemöldökük.

Ketten mennek az utcán.
Valahol voltak: egy lépcsőházban
rájuk hűlt az ing,
talán egy liftben
szagolták a linópadló szagát.
Egy ajtót kerestek, kopogtak,
köszöntek, valamit morogtak,
a széket nyikorgatták, bólogattak.

Ketten mennek az utcán,
a madárzajos fák alatt.
A nőket nézi egyikük,
lágy képlékeny tekintete
könnyen körülvesz keblet, combot,
elvész szoknyaráncban és mellfodorban.
Levegőért kapkod a másik,
szürke hőben üveg sört képzel,
és üreseket nyel, mert szólna:

– Most mondjam el, hogy nem áll össze
szellemem; roncsok nemzenek
roncsot agyamban, temetőnyi
üzekvő tetem szaporítja egymást,
robbanásig telítve
a memória raktárhiányát?
Hogy itt már csak én ismerem ki
az esetleges járatokban magam,
én tudom, mikor kell
félrelépni egy lerobajló
romköteg alól? A gyalázatos
otthonosságról most beszéljek,
mellyel zűrzavaromban járok?
Hogy nem szégyelltem kiismerni
romhegyem ingó statikáját,
biztos pontokat megjegyezni,
próbálgatni, mert semmi elv
nem működik?
Feladtam
az egység utáni sóvár vágyamat:
milyen gyalázat érhet még?
Fürgén iramlok itt, mint a patkány
vagy tolvaj, s még a hasznát
is tudom mindennek, ahol
ember lépést se tudna tenni,
és vége annak, ki a járást itt megtanulta.
– Ezeket mondta volna, de
hely és idő alkalmatlan.
Beletörődik, visszatér
az élet szokottabb képeihez,
és csak int: „Nézd, milyen komikus,
ha egy erényes angolkosztüm kamgárnján így kirajzolódik
a csontos háton a melltartó pántja.
Ez a szigorú lány siet
feddhetetlen célok felé,
de kiizzad, míg így üget,
és kosztümjén már ott a folt
a titkolt hónaljak alatt.
Illetéktelen szemek nézik
kebeltartója pántjait,
idegen férfiak tűnődnek:
retiküljében tart-e Desodort,
s a fiókjában apró
tablettát celofánlevélben.”

Petri György: Egy versküldemény mellé

Ha verseim kelyhek (miért ne épp?):
parányi repedést – anyaghiba – mindeniken találsz.
Lelked tehát ne töltsd beléjük. A lélek
ragadós nyomot hágy a terítőn.
De levélnehezéknek megteszik. S öblükben tarthatsz
hegedűgyantát, tértivevényt, tejfogat.

Petri György: Egy fénykép alá

A kamaszkor dorbézolásai
rémlenek fel. Kedélytelen és elszánt
éveim. Paplelkű pszichológusok
megértése nem nyálazhatja be.
A sárgaképű kölyök, tréningfelsőben,
amint deres kökényt reggelizik,
mohón szívja egy szurdok ködszagát,
a mephistophelesi gimnazista, hulló dohányú,
házitöltésű cigarettáit szíva,
a tisztes hegyi gyógyüdülő folyosóin
– a nők utáni dühödt kullogás,
őgyelgés erjedt gyomorral a kék fenyők közt,
az éretlen rosszkedv felhőiben.

Petri György: Ave atque vale

Én szeretnék kifordulni gyomormód,
mert harmincadik évem elközelgett,
és még mindig csak nyögök, forgolódok,

mint beinjekciózott halálraítélt,
mint zárkájukban a hülyére vertek.
– Az ideges hús baklövései,

erőlködött, huzavona szerelmek:
az elmúlásba ezt viszem magammal,
ha – pattanás, rohadt vér, meggyülemlett –

kifakadok majd: sárga gyűlölet,
s jelenlétem felisszák, mint a vatta:
tények. S kerülök én is a kosárba.

De ti megéritek – ne féljetek –
gyönyöreit a minden-egyre-megynek,
hogy űzitek, menekülitek egymást,

mint a Vidámparkban a dodgemek –