Csokits János: Fata morgana

Látom,
elnyűtten állsz,
tested öt kapujában
fehéren, gyümölcstelen
bámulsz az édenkert almáira,
beteg vagy, érzem,
szikkadt és sovány,
kápráznak ingerült érzékeid,
csont és bőr -
hova lett az ima! -
legbelső párducod karmával is
Éva húsára emlékezel.

Vesztettél.
Reményeidet csontig lerágtad,
sivatag szélén állsz,
utadat behavazta a homok,
elfutó időd buckái közt
bukdácsolsz didergő szájjal,
olvadó mosoly foszlányán csüggesz,
holdas arc barackját marcangolod,
eszelős kézzel oázist rajzolsz,
délibáb vitéze, tótágast állsz vágyad hevében,
ágyékod egében megindulsz Vénuszod, Évád
galambos dombja felé, - vagy tán a meztelen kő,
viola égbolt kelyhében fodrozó hegycsúcs,
napfénytől vemhes gránit mélyében mozdul kalandos csípő,
vakító kőfalon, fordított sziklatükörben tűnik elő
türkízes, barackos arc, gyöngyalma váll,
körtelágy emlő kemény bimbója,
tejben oldott rubin, epertüzű rózsa...

Ocsúdik a táj, megtelik ragyogással,
csupa domb, lankás, gömbölyű hajlat,
sugaras köldök, has, aranypelyhes fészek,
megfeszül a bőr, duzzadó napsütésben
tompor és comb topáz tornyai ringnak délszaki tűzzel,
hullámzó dűnák, halmok bársonya izzik,
vulkáni csonton hömpölyög a nyár,
üveges fényben hőtől ittas szőlő,
piros bor lüktet a dombok alján,
a dombokon tengeri pára,
tejkoráll ajkak lehellete száll,
tigrisszag, sós vér...

A virradat
tüzes gyémántja velődig lobban,
delelő lelked csillagvilága
ásványi lét kínjában tündököl,
és a perc hamvadó pusztaságán,
gyűrűző arany kígyóival,
Éva édene lángol.

Tévedtél -
kagylós csont
őrzi az idő gyöngyét.
Te meghalsz,
aki nincs,
könnyek közt megszülethet.

Csokits János: Elízium

Gyolcsingben, mint a múmiák,

örök életre ébredek,

féllábon álló téli fák

vigyázzák lassú léptemet.

Fehér virágok kürtjei

fogadnak most már mindenütt,

mondják, nem voltam semmi sem

s én leszek eztán mindenük.

Így lát az ember, akinek

reménye régen elveszett -

halál is csak élő szemében

lehet ilyen nagy élvezet.

Csokits János: Három változat a télről

Jósjelek sötét alapon -
uszályos, szűzi fénygolyó,
arany szemével rámragyog,
nem értem mit mond, mit üzen,
így vész el minden pillanat,
tündöklő, bíbor lüktetés,
aztán csontomra hág a tél.

Cirógass égő gondolat,
angyalszáj, csöndes lobogás,
ringass el barna félhomály,
rezeda csókja, őszi tűz:
országot rajzol a remény.

*

Jégözön ömlik szerteszét,
utunkra dől az éjszaka,
ahol mező volt, nincs remény:
noé szerencsés magvai
iszapba fagyva alszanak -
testvérek, bolygó véreim:
anyánk ezüstbe öltözött!

Cikázó gáz- és tűzvarázs:
a kő, a tenger lángra gyúl,
rügyezve nő a rémület,
riadt madárszem, űrhajók -
oszló gyönyörbe olvadunk.

*

Jajszó a semmi hőfokán -
udvar végében hófehér
akácfa kristály bütykei
narancsos fényben izzanak:
ígéret? inger? vagy talán
tétova lelkem lángol így
a sejtek foszló partja közt?

Ciklámen-, céklaszínű ég
alvó, tán alvadó vizén,
romlás tükrében láthatom:
reményem vásott gyöngyei
oldódó égen hunynak el.

Csokits János: Haladás

Megindul rovarlábakon.

Fekete tojásteste

fölperzselt falvak és

városok üszkös tornyai közt

mozdul előre. Útját

romló vetések és

füstölgő mezők szegélyezik.

Neve nincs.

Páncélja győzhetetlen.

Lüktető potroháról

nyolc pár kocsonyás napraforgó,

nyolc pár kegyetlen

madárszem figyel.

Csápjának acélzászlói

rezgő, huzalos ciripeléssel

eleven húst kutatnak

a rétség leplei közt.

Mentében meg-megáll,

ennie kell,

csőréből kénes váladék csorog.

Ímhol a teremtés koronája!

Régen holt fajok porában lépdel,

vele valósul meg az álmodott ország,

véréből sarjad a boldogok birodalma.

Megy. Akár a minden csillagait,

a vonzás hatalma hajtja.

Erővel jár: a Törvény

varázsát érzi magában.

Övé a Föld!

Sívó, panaszos fütyüléssel

szólítja párját,

ám az nem mozdul.

Fészke fölött áll:

őrzi aranyzöld tojásait.

Csokits János: Látvány

Az üstökös bölény hörögve lerogy
vére kilobban, virágzik a hó,
hideg kristályok közt szikrázik a lélek,
kihűl a bíbor szemgolyó.

Hömpölyögnek az atomok,
tejútba torkollik a mágneses folyó,
csontjainkra éjfél tükre csillan,
gyémánt mennybolton csikorog a szó.