Csokits János: Fata morgana

Látom,
elnyűtten állsz,
tested öt kapujában
fehéren, gyümölcstelen
bámulsz az édenkert almáira,
beteg vagy, érzem,
szikkadt és sovány,
kápráznak ingerült érzékeid,
csont és bőr -
hova lett az ima! -
legbelső párducod karmával is
Éva húsára emlékezel.

Vesztettél.
Reményeidet csontig lerágtad,
sivatag szélén állsz,
utadat behavazta a homok,
elfutó időd buckái közt
bukdácsolsz didergő szájjal,
olvadó mosoly foszlányán csüggesz,
holdas arc barackját marcangolod,
eszelős kézzel oázist rajzolsz,
délibáb vitéze, tótágast állsz vágyad hevében,
ágyékod egében megindulsz Vénuszod, Évád
galambos dombja felé, - vagy tán a meztelen kő,
viola égbolt kelyhében fodrozó hegycsúcs,
napfénytől vemhes gránit mélyében mozdul kalandos csípő,
vakító kőfalon, fordított sziklatükörben tűnik elő
türkízes, barackos arc, gyöngyalma váll,
körtelágy emlő kemény bimbója,
tejben oldott rubin, epertüzű rózsa...

Ocsúdik a táj, megtelik ragyogással,
csupa domb, lankás, gömbölyű hajlat,
sugaras köldök, has, aranypelyhes fészek,
megfeszül a bőr, duzzadó napsütésben
tompor és comb topáz tornyai ringnak délszaki tűzzel,
hullámzó dűnák, halmok bársonya izzik,
vulkáni csonton hömpölyög a nyár,
üveges fényben hőtől ittas szőlő,
piros bor lüktet a dombok alján,
a dombokon tengeri pára,
tejkoráll ajkak lehellete száll,
tigrisszag, sós vér...

A virradat
tüzes gyémántja velődig lobban,
delelő lelked csillagvilága
ásványi lét kínjában tündököl,
és a perc hamvadó pusztaságán,
gyűrűző arany kígyóival,
Éva édene lángol.

Tévedtél -
kagylós csont
őrzi az idő gyöngyét.
Te meghalsz,
aki nincs,
könnyek közt megszülethet.