A szellem magányos óráiban
oly szép járni a napban
a nyár sárga falai mentén.
A fűben halkan csengnek a léptek; a szürke márványban
a pán fia még egyre alszik.
Esténként a teraszon barna borral mámorosodtunk.
Lombok közt pirosan izzik az őszibarack;
szelíd szonáta, víg nevetés.
Szép az éjszaka csendje.
Sötét síkságon
pásztorok s fehér csillagok jönnek elénk.
Ha beköszönt az ősz,
józan fényesség terjeng a ligetben.
Engesztelődve vándorlunk rőt falak mellett,
s tágult szemek követik madarak repülését.
Este az urnákban fehéren gyűlik a víz.
Tar gallyak közt ünnepel az ég.
A földműves kenyeret s bort hoz tiszta kezében,
s békésen érik napos kamrában a gyümölcs.
Ó, a drága holtak arca mily komoly.
De igaz pillantásuk örvendezteti a lelket.
A feldúlt kert csöndje hatalmas,
hol az ifjú novicius homlokát rőt lomb koszorúzza,
jeges aranyat iszik lehelete.
Kéklő vizek korát érinti a kéz,
vagy a nővérek hó-arcát éj hidegében.
Halk és harmonikus a séta kedves szobák során,
hol magány van s juhar-zizegés,
ahol tán még a rigó is dalol.
Szép az ember s felragyogó a sötétben,
ha ámulva mozdítja lábát és kezét,
és a szemek csöndben fordulnak bíbor üregben.
Vecsernyekor a jövevény fekete novemberi romlásba enyészik
korhadt ágak alatt, lepra-lepte falaknál,
hol a szent testvér járt valaha,
tébolya lágy húrzengésébe merülten.
Az esti szél végső sóhaja ó, de magányos.
Olajfa sötétjében hajlik le halódva a fej.
Megrendítőn hanyatlik az emberi nem.
Eme órában a látó szeme
csillagai arányával töltekezik.
Harangszó süpped az estbe, többé fel sose hangzó,
fekete falak omladoznak a téren,
halott katona szólít imára.
Sápadt angyal,
atyái üres házába lép a fiú.
Lánytestvérei messzire mentek deresült öregekhez.
Éjjel az udvari oszlopok alján lelt rájuk,
szomorú zarándoklatból megtérőkre az alvó.
Ó, sárral, férgekkel teli hajzatuk hogy meredez,
amint köztük ezüstös lába botorkál,
s ők a kopár termekből holtan lépnek elő.
Ó, ti zsoltárok éjjeli tűz-zivatarban,
midőn a szelíd szemeket csalánnal csapdosták a cselédek,
üres sír fele ámuldozva behajlik
a gyermeki bodzavirág.
Sárgult holdak gurulnak halkan
a jövevény lázas leple fölött,
míg az a tél csendjére figyel.
Magasztos végzet mereng a Kidron árján,
hol egy szelíd teremtmény, a cédrus
virágzik az Atya kék szemöldök-íve alatt,
juhász tereli nyáját éj-legelőkön.
Vagy álom-szülte kiáltások,
ha az emberhez érc-angyal közelít a ligetben,
és a szent húsát izzó rostély szenesíti.
A sárkunyhók körül indázó bíbor szőlővenyigék,
sárga kalász csengő kötege,
méhek zümmje, darvak repülése.
Este sziklaösvényeken találkoznak a feltámadottak.
Fekete víztükör veri vissza a leprások képét;
vagy sárfoltos köpenyük tárják ki sírva
a balzsamos szélnek, mely a rőtes domb felöl árad.
Karcsú cselédek osonnak az éjjeli utcán tétova lépttel,
felkeresni pásztor-szeretőjük.
Szombaton este a kunyhókból lágy ének szava hallik.
Hadd éljen a dalban az ifjú,
a tébolya is, ősz szemöldje, halála,
az elnyugodotté, ki kéken nyitja szemét.
Ó, e viszontlátás milyen szomorú.
Őrültség lépcsői fekete szobákban,
vének árnya nyitott ajtó alatt,
midőn Helian lelke rózsaszínű tükörben nézi magát,
hó és lepra pereg le az arcán.
A falakon a csillagok kihúnytak,
s a fény-rajzolta fehér figurák is.
A szőnyegből sírok csontváza mered ki,
ócska keresztek csöndje a dombon,
édes tömjénillat bíbor éjjeli szélben.
Ó, ti megtört szemek fekete odvakban,
hol sötétebb végzetén szelíd elborulásban
magányosan tűnődik az utód,
kék szemhéját borítja rá a csöndes Isten.
[fordította Erdélyi Z. János]
