Középkorú ember vagyok,
hímnemű, szívós és akaratos.
Nem láttam az angyalt, ki benézett hozzánk születésem
óráján,
nem volt fizetett pesztonkám, aki csodálatos
dolgokat mesélt volna.
Inas voltam, szolga, mesterember, csavargó és
kéregető,
jelenem hasonló a múltamhoz,
saját erőmből tartom fenn életemet,
amely egy napszámostól és egy szolgálótól fogamzott.
Szeretem a munkát és szeretem a megpróbáltatásokat.
Testvérük vagyok az embereknek anélkül, hogy ez
különösebben meglátszana rajtam.
A szürke köveknek, az illatos virágoknak és a
rugalmas fémeknek is a testvérük vagyok.
A lobogó tűz a bátyám és a hűvös, tiszta víz a
hugocskám.
Kedvesemről is szólhatnék, de ő meghalt, alig, hogy
találkoztunk,
tizenhat éves volt és érintetlen a vad indulatoktól.
Fegyvert még nem sütöttem el soha, gyereket nem
neveltem föl egyet sem.
Mire való vagyok hát? – kérdezem magamtól álmatlan
éjszakáimban,
mért, hogy nyitva a szemem és senki nem fordul be
hozzám ezeken a tárt kapukon?
Miért ez? És miért az?
kérdezgetem magamtól untalan.
Ha madár lennék, most a tenger felett szállnék,
ha nem élnék, talán boldog is lennék,
de így csak élek és nyugtalan vagyok, mint aki nem
tudja mit tegyen magával.
Hét cserép muskátli van az ablakunkban,
feleségem naponta megöntözi őket
s ők hálából kinyitják csipkézett virágaikat.
Ilyenkor úgy képzelem, az élet szép és minden dolgok
érettünk valók,
közben fekszem hanyatt és egyedül a széles díványon,
éjszaka van.
Nem panaszkodom.
Csak úgy, mint oktalan gyerek, ha megered a nyelve,
elmondtam életemet.
