A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kassák lajos. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kassák lajos. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. augusztus 24., csütörtök

Kassák Lajos: Holdtölte

Középkorú ember vagyok,
hímnemű, szívós és akaratos.
Nem láttam az angyalt, ki benézett hozzánk születésem óráján,
nem volt fizetett pesztonkám, aki csodálatos dolgokat mesélt volna.
Inas voltam, szolga, mesterember, csavargó és kéregető,
jelenem hasonló a múltamhoz,
saját erőmből tartom fenn életemet,
amely egy napszámostól és egy szolgálótól fogamzott.

Szeretem a munkát és szeretem a megpróbáltatásokat.
Testvérük vagyok az embereknek anélkül, hogy ez különösebben meglátszana rajtam.
A szürke köveknek, az illatos virágoknak és a rugalmas fémeknek is a testvérük vagyok.
A lobogó tűz a bátyám és a hűvös, tiszta víz a hugocskám.
Kedvesemről is szólhatnék, de ő meghalt, alig, hogy találkoztunk,
tizenhat éves volt és érintetlen a vad indulatoktól.
Fegyvert még nem sütöttem el soha, gyereket nem neveltem föl egyet sem.
Mire való vagyok hát? – kérdezem magamtól álmatlan éjszakáimban,
mért, hogy nyitva a szemem és senki nem fordul be hozzám ezeken a tárt kapukon?
Miért ez? És miért az?
kérdezgetem magamtól untalan.

Ha madár lennék, most a tenger felett szállnék,
ha nem élnék, talán boldog is lennék,
de így csak élek és nyugtalan vagyok, mint aki nem tudja mit tegyen magával.

Hét cserép muskátli van az ablakunkban,
feleségem naponta megöntözi őket
s ők hálából kinyitják csipkézett virágaikat.
Ilyenkor úgy képzelem, az élet szép és minden dolgok érettünk valók,
közben fekszem hanyatt és egyedül a széles díványon,
éjszaka van.

Nem panaszkodom.
Csak úgy, mint oktalan gyerek, ha megered a nyelve,
elmondtam életemet.

Kassák Lajos: A jó hétköznap

Egyedül. A februári vak ég alatt állok egyedül.
Hideg van és nem fázom, sötét van és nem félek.
Miért is félnék, otthon vagyok magamnál, annál az embernél,
akit nagyon jól ismerek, örömei és fájdalma itt virulnak a szívemben
és nem fázom, mert az ő nyughatatlan vére melegít engem.
Jó tehát így egyedül lenni magammal, aki az ölében tart és őrködik felettem
s akiről tudom, kivétel nélkül azonos mindennel és mindenkivel a világon.
Ha kíváncsi vagyok, felel a kérdéseimre s ha fáradt vagyok, felcsigázza kíváncsiságom.
Tegnap a kétségbeesés gyötört s ma ismét olyan vagyok, amilyen tegnapelőtt voltam.
Oh, ember, egyedül vagy megint, mondom szelíden s a karjaimban tartom magam úgy
ahogyan az anya öleli át agyonzaklatott gyermekét.
Hideg van és nem fázom, sötét van és nem félek
és hallom, hogy szólít a világ, amellyel gyökérig egy vagyok
ezen a magányos órán.

Kassák Lajos: Telefirkált lapok

Egy gyászruhás, ismeretlen madár szállt a város fölé.
Én ekkor anyai nagybátyám kertjében henyéltem, aki gazdag ember hírében állott
és csakugyan, virágzó gyümölcsfák és méhek kaptárai sorakoztak előttem 117 üvegablakkal.
A madár az aranyhegyű torony körül lebegett és árnyékot vetett a környékre.
Ha létrát támasztanék a levegőégnek, gondoltam, lehozhatnám a madarat és megváltanám az embereket az árnyéktól, amely ma-holnap megfojtja őket.
De fáradt voltam és megémelyedett az egész világtól.
Leültem hát a padra, a sövény alatt és elővettem az újságot.
Szerelmi gyilkosságot olvastam és sokáig nem mertem föltekinteni a papírról.
Vártam, hátha történik valami anélkül, hogy nekem is bele kellene avatkoznom.
Harminc-negyven esztendő múlhatott el így fölöttem s közben láttam, hogy nagybátyám ott áll az ajtófának dűlve és boldog pipaszó mellett aranyfüzért morzsol ujjai között. A hátam
közepével láttam s a hajszálaimmal hallottam.
Végül is erőt vettem magamon és megindultam, hogy elétérdeljek a küszöbön.
Az ismeretlen madárról akartam szólni, amely maradék napjainkat fenyegeti,
de hiába tekintettem a magasba, tiszta júliusi ég ragyogott felettünk
s csak az én deszkavékony árnyékom feküdt előttem a porban.

2017. augusztus 23., szerda

Kassák Lajos: Távoli üdvözlet

Aki elment az elment, mondták gyermekkoromban az öregek.
S ez nem egészen így van.
Láttam, hogy asszonyok keltek útra hajnalban, vasalt széles szoknyákban,
magassarkú, bársonyfekete cipőben
és néhány férfi is átlépte küszöbünket, valamennyien ébren voltunk,
a búcsúzó még egyszer felénkfordult,
szelíden intett s hátán a batyuval elindult a nap felé,
ami a határszéli fák koronájában üldögélt.

Aki elment, az elment, mondta az anyám, sohse keseregjetek a kósza lélek után.
Aki elment, az elment, mondtam én is, de ugyanakkor mélységesen éreztem,
aki egyszer nálunk volt, az többé sohasem mehet el tőlünk egészen.
Emlékszem rá: az előbb még ott énekelt az öreg szalmaszéken
és a szék itt maradt.
Emlékszem rá: melyik tányérból kanalazta ki a levesét
és a tányér itt maradt.
Emlékszem rá: ahogy az eresz alatt bóbiskolt, pipázott,
köhögésével felébresztette az alvó kutyát, kiköpött a földre,
ekkor hangyák jöttek elő valahonnan
és az eresz itt maradt, az álmos kutya s a falánk hangyák is itt maradtak.
A búcsúzó menyecske ránevetett az apámra:
és az apám itt maradt.
A búcsúzó legény ránevetett az anyámra:
és az anyám itt maradt.
Aki szeretett engem, távozása előtt megcirógatta az arcom:
és én itt maradtam.

Aki elment az elment mondták gyermekkoromban az öregek.
S ez egyáltalában nem igaz.
Sokan elmentek már tőlem, de senki sem tudott igazán a faképnél hagyni.
Úgy állok itt, mint akinek senkije nincsen
és van egy kosaram, amiben mindenki benne van.

2016. december 9., péntek

Kassák Lajos: A körön belül

Hetvenkét éves lettem.
Gondoljátok meg
egy szerény mezővároska fia
se bú se bá elindul világgá
hogy rendet teremtsen a
látható és láthatatlan dolgok között
mivel semmit sem talált helyénvalónak.

Gyalog kocsin vonaton
iparkodtam a cél felé
amit nem ismertem.
Az ártatlan lélek első nagy kalandja
s íme zsákomba raktam
mindazt amivel találkoztam
eget és földet szellő susogását
verseim sorait szegénységem hideglázát
szeretőim szép szemének fényét.

Hetvenkét éves lettem
és ma sem vagyok más
mint aki voltam.
Semmi sem elégít ki
semmit sem találok a helyén.
Lám hát a nagy kaland még nem fejeződött be
de már nem loholok erre-arra
fejetlenül.

A csukott ablak mögött ülök
mint ha kicsit fáradt lennék.
Sokat cigarettázom
s arra a lányra gondolok aki gyerekkoromban
a szederfa alatt ült
kék gombokat hímzett
fehér vászon terítőre.

2012. június 26., kedd

Kassák Lajos: Fiatal lányok mennek át az utcahosszon


Az izzadtságos nyári alvásban
(mert minden alszik most,
az erótikus vén bankár,
a mozgásba szerkesztett konflis
s a házak is mint kotló lajhárok
nekitehénkedtek a fejszéznivaló
38 fokos hősugaraknak)
fiatal lányok
szabad, fölbontott ritmust hintáznak
a véletlenül nyitva maradt szemek
látószögébe
a bebádogozott ég alatt.

Telhetetlenkedj két szemem!

Délelőtt. 11.
S hiába csóvásodnak föl az illendőre kent címtáblák
s hiába barlangosodik erre a megöntözött liget,
valami magánkezekre ambicionált tornaterem
(hogy kisebb legyen a polgári felelőssége)
a budai hegyek felé kinyitotta a száját
s egyszerre szétdurrant a csönd.

Az előbbrejutás sárga kanálisaiban
(most ilyenek a kiteregetett utcák)
mély, kék tengereket énekelnek a fiatal lányok.

(Ugyanekkor az érseki konviktusban vagy háromszáz
levéknyult siheder porba locsolja a tiszta, fehér vérét.)

Az utcák fölhólyagzott testén

(ez a panamisták sikere a bűzös aszfaltban)
borzas, zöld erdőket nevetnek a fiatal lányok.

Ezalatt pedig
egy kontrafagott húsos ordításában heveskedik a nap
s mint valami lapos tányérra, az idióták rettenetes súlyával
még jobban ráül a világra.

De a fiatal lányok egyre csak színesebbre pántlikázzák a kedvük
és bugyborékol a hangjuk, mint a hegyekről leszakadt hóvíz
s két rugódzó mellüket már szinte átszúrják a takaródzásukon,
mint a kőbeerősödött hegyesszögeket.

(Növendék hímek most a legajándékosabb ismeretlenre érzik össze az életüket.)

11 1/4 Mindent fejbekólint a lebírhatatlan kívánkozás.
S hiába, hogy a nap majdnem belefullad a maga katlanába.
Hiába!!!
A fiatal lányokat már alig látni –
de könnyű, vidám lépteik mögött
a kemény gránitjárda ijedten fölkunkorodik
s valami sűrű jószágok után
a budai hegyek felé tápászkodik az egész város.

2011. szeptember 3., szombat

Kassák Lajos: 0 x 0 = 0

A reménytelenség bazalt oszlopai virágoznak fölöttünk
Éjjel nappal
ijedt fekete lovakon ügetünk a koponyánkban
s néha föl szeretnénk ordítani a kínjainkat de fogaink között
            szétporladnak a hangok
Ó együgyű állatok lovak szamarak és ti borjadzó
tehenek a jószagú istállókban Halleluja
Öntsétek felénk szemetek meleg szomorúságát
Kioldhatatlan tüzek lobognak a mellünkben és rémülten számoljuk
            hogy homlokunk alatt befordulnak a tükrök
Gondoljátok meg a halál tenyerén feküdni reggeltől estig és estétől
            reggelig
Vannak közöttünk akik még emlékezni tudnak a luftballonfejü
            emberekre de ezek naponta
lezuhannak egy láthatatlan toronyból
Vágyaink előtt az útak ketté fűrészelik önmagukat
Gyerekeink kiáltása láncot csörömpöl az éjszakában
Csak hajnalban a sárga madarak hoznak némi enyhülést
Egyenesen a napból szakadnak hozzánk zengő aranylapokban
            és fényességet énekelnek
fölöttünk
Őket nem emészti föl a csönd
Szeretetmeleg uszállyal röpülnek ide oda ők élnek és bizseregnek
            az elesett világ fölött
Mialatt valaki itt vörös szökőkutat hörög a feje köré s mi szörnyű
            bádogpofával fujtatunk a
plafon alá mert minden hiába
mi tudjuk már az orvosok is csak pápaszemes fajankók ezen a csillagon.

Wiedner Krankenhaus, 1920

2011. június 21., kedd

Kassák Lajos: Két fűszállal a kezemben

Merre és hová menjek most
kérdezem magamtól és elindulok
bizonytalan léptekkel mint a vakok.
Örvénylik az idő
hullámzik a tér
s íme a megsebzett fák
kiégett házak romjai közt
merre és hová menjek most.

Ki rabolta el a sikátorok kulcsát
hogy bezárja felettük az ég kapuját
tengernyi kék lepedőt mutassatok
a hold fénylő szarvát legalább.
A hajnal pirkadását keresem
a szelíd rózsaszínű flamingót
aki ott vergődik vérbefagyottan
az éjszaka mancsai alatt.

Ki tépte le hajdani szép városunk díszeit
ki átkozta el az erdőket tengereket
a sivatag pálmaligeteit ahol
az álmok rózsái illatoznak anyaszült meztelen.

Hunyt szemeimmel látom mindezt
és érzékletesen tapintom mint a valóság homokját
a csókot amivel annyi asszony megajándékozott.
Mégis egyedül lépkedek egy korhadt falépcsőn
hallom saját csontjaim nyikordulását
keserű szagokat hoz felém a szél
tépett vitorlákkal érkezik
tarka repülőhalak kiséretében
és nagy zenebonával mint aki
tömény alkoholtól részeg.
Csörömpöli és dudálja hogy ki vagyok én
félreismerve lényem üvegét jellemem acélját.
Baráttalannak és rokontalannak mond engem a szél.
Havas viharokat zúdít rám hogy hulljak el
s ha elpusztultam ördögfiókák táncát lejti sírom felett
nem is sejtve a csodát amely a valóságnál igazabb
nem is sejtve hogy a halhatatlanság angyala
kézenfogva vezet át a zöld vesszőből font hídon
mely a születést összeköti a halállal
hogy az azúr kék vizében mossuk ki szennyesünk.

Mozart Requiemjét hallgatom éppen
és galambok keringenek szobám négy fala közt.
Szentlélek hószín madarai
ti nem lesztek hozzám hűtlenek soha
arany csőrötök felhasítja a titok burkát
s a jóság szeme könnybelábad az örömtől.

Világunk minden terheivel a vállamon
csak járom a rozoga falépcsőt most már körbe-körbe
nem haldokolhat senki
hogy én bele ne haljak a meggyötört párnán
nem születhet meg senki
hogy az ő fényeiben én is újjá ne szülessek.

Ó madarak mindenféle madarak
amint tojásaitokat költitek a csönd burája alatt
farkasok amint sovány árnyéktokat vonszoljátok
télidők súlyos fejszéi és kifent kardjai közt
halászok akik átszűritek a mélykék óceánokat
s a Gondviselés jeleit látjátok a távolban
kurvák és apácák akik más más éhséggel és szomjúsággal
bogozzátok a kegyetlen szerelem csomóit mindhiába.

Egyetlen túlfeszített húron pendül az életünk
hiába szólnak Mozart kürtjei
mintha a Paradicsom kapui végülis kinyílnának.
A gyötrődés foglyai vagyunk s hogyan nyilhatnának meg a kapuk
ahol a szív hallgat s az agy még mélyebben hallgat
egy strucc vagy egy béka feneke alatt.
Csak befelé tudunk kérdezni
és nincs válaszunk nincsen.
Egyetlen örömöm hogy emlékszem az időre
mikor először hallottam meg a holt tárgyak sugallatát
mikor a karácsonyfenyő ága először változott
lángoló ecsetté a kezemben.
Micsoda idő volt ez s micsoda emlékek
álarcában tér hozzám vissza
százujjú kezét a vállamra teszi
és kérdez.
Nem tudok felelni.
Egy vagyok én a templom egerei közül
baráttalan és rokontalan ahogyan a szél mondja.
Hajdani szép városunk romjai közt bolyongok
a rozoga falépcsőn föl-le
föl-le
gyakorta érintve a horizont szélét
ahol a napgyümölcs magja izzik fel vörösen
s a lenge fény járja hajnali táncát
a láthatatlan kötélen
mely ég és föld között feszül.
A szél pedig dudálja és csörömpöli hazugul
hogy ki vagyok én miközben bemocskolja
lényem üvegét jellemem acélját.

2010. március 11., csütörtök

Kassák Lajos: A költő önmagával felesel

Hej, Kassák Lajos, derék Kassák Lajos
de sokan neheztelnek rád, vicsoritják fogaikat és fenik a késüket.
Miért mondod, kedves és bőkezű hazádban nincs semmi
ami előtt érdemes lenne mélyen kalapot emelni
együgyű képpel hajlongni jobbra, balra
a hála és köszönet nevében.

Hej, egyszer majd megtanítanak kesztyűbe dudálni.
Ahelyett, hogy szétnéznél a börzén, közvetítenél, vagy kereskednél
költeményeket firkálsz, meggyalázva az anyagot és formát
mindenki megvet érte a maga kis értelmével
s hiszi, joggal süti le pilláit, ha rólad van szó.

Hívatlan vendég vagy köztünk és sajnos
nem találsz ki az ajtón, amit annyiszor feltártak előtted.
Menj, mondják, nem állhatjuk szúrós tekinteted
kusza, darabos verseid kellenek az ördögnek
nevetéseddel és konok tagadásaiddal
ne sebezz meg bennünket, akik különben is annyira vérzékenyek vagyunk.

- Minek ez a sok szentencia, no lám csak
vagyok, amilyen vagyok, az Atya egyetlen fia
kényelmes és folyton rohanó, konok és engedékeny egyszerre
dologkerülő a munkások közt, törvénybontó a költők előtt
akiknek nehezen viselem el irigységét és szánom őket
hogy olyan öregen jöttek a világra, s fáradtan üldögélnek
üres kaptáraik körül.
- Öreg vagy már te is, méheid feleszik saját mézüket
s ezért haragos a tekinteted és keserű a szádíze.
- Eljön majd az idő, mikor leültök az asztalomhoz
mézet kanalazni és gyönyörködtök a kiszállt rajokban
melyek az én dalaimat dalolják
a virágzó rétek felett s tükröződve
a csobogó patakok ezüstjében.