Pablo Neruda: Behatolás a fába

Az eszemmel éppen csak, ujjaimmal,
lassú vízzel, lassú áradatokkal
jutok a nefelejcs-birodalomba,
a kitartó gyász fülledt légkörébe,
elfelejtett omladozó terembe,
kesernyés fürtös lóherebokorba.

Jutok homályba, szétdúlt
dolgok közé,
pókokat nézek és befejezetlen
titkos fák erdejét legeltetem,
a kitépett nyirkos rostok közt megyek
a csend s a lényeg élő közepébe.

Édes anyag, ó, szakadt szárnyú rózsa,
süllyedtemben piros fáradalomtól
súlyos lábbal taposom szirmaid,
vak székesegyházadban térdre hullok,
s egy angyallal verem a számat.

Íme, világ-színed előtt vagyok
és sápadt, halott karjaid előtt
és egyenesített szíved előtt
és hallgató sokadalmad előtt.

Ím, őszbe és ellenállásba burkolt
illathullámodban halódva állok,
és hosszú gyászos útra indulok
sárgálló forrásaid között:
vagyok forrástalan panaszaimmal
éhen, magamban, elcsigázva,
elsötétülő folyosókba lépek,
és elérek rejtelmes anyagodhoz.

Látom száraz áramaid mozogni,
látom csonkolt kezeid növekedni,
és hallom harag és éjszaka rázta
óceáni növényeid recsegni,
és érzem, hogy hal befelé a lomb,
zöld anyagot épít gyámoltalan
mozdulatlanságodba szűntelen.

Pórusok, rostok, édesség-körök,
hangtalan hőmérséklet, súly, teher,
lehullt lelkedhez tapadó nyilak,
lények, ragacsos szádban szunnyadók,
az elenyészett édes hús pora,
kilobbant lelkekkel népes hamu,
mértéktelen álomba jöjjetek,
hulljatok alkóvomba, melybe éj hull,
hull szakadatlan, mint a szakadó víz,
életetekbe és halálotokba
fogadjatok, legyűrt anyagotokba,
semleges halott galambjaitokba,
gyújtsunk tüzet és csendes s tiszta hangot,
és lángoljunk, s hallgassunk, és harangok.

[fordította Lator László]