Csoóri Sándor: Nekem most elég, hogy süt a nap

Nekem most elég, hogy süt a Nap.
A nyár agyagedényéről lepattognak a virágok.
Nekem most elég, hogy a fák mozdulatain túl
a mozdulatlan hegyekig látok.

Tökéletes a messzeség és a magasság,
mint a tenger vagy mint egy viharzó női test:
szemem vonzáskörében itt remegnek
s bizonytalanságukkal boldogítanak.

Nekem most elég, hogy süt a Nap.
Látom az elhagyott folyókat; keresik egymást,
látom az arcod a délutáni álom tenyerében
s a babafejű rózsák körmenetét körülötted.

Nem akarok semmire emlékezni,
csak arra, ami ezután lesz, ami ezután lehet.
Fejet hajtok jövendő létem előtt,
mert az még nem én vagyok, az még a mindenség maga.

Nekem most elég, hogy süt a Nap,
hogy érezhetem az érzéketlen kövek melegét is –
Érlelem magamban a csodálkozást számotokra,
hogy annak örömét hagyjam rátok a koponyám helyett.

Jehúdá Ámíháj: Fák nélkül

Fák nélkül vándorolnak
a levelek,
test nélkül bolyong a vér
távol a vérerektől
s alvad meg minden útján.
És a szavak pedig elbitangolnak
a szájtól,
új szájra sóvárogva.
Meg kell végre gyógyítani a földet
a történelemtől
és a köveknek pihenniük kell,
még annak az egynek is,
amely Góliát életét kioltotta.

A lelkem
pajta volt,
templommá szentelték,
majd ismét elnéptelenedett.

De jómagam, mint földmérő,
fekete és fehér karóként
kihegyezett reményeket verek a földbe,
az előttem elterülő, magányos síkságon.

[fordította Csoóri Sándor]

Csoóri Sándor: A falfirkálók beszivárgása a városba

Ott kezdték kint a temető falánál,
kívül a városon. Először csak krikszkrakszokat,
suta macskakörmöket és gyors villámokat
firkáltak rá a szűz felületre.
Egy dühöngő vakond álmát.
Később nagycsöcsű nőket, halálfejjel.

Tudták, hogy hörögni fog a környék,
hörögni, átkozódni, és józan szemek
siklanak majd ki, mint a villamosok,
de ők csakazértis vasbádog-arccal nyomultak tovább.
A temetői angyalok mellét
már kátrányos ujjakkal markolászták össze.

„Nem támadtok föl, szelíd banditák
– írták a sírkert kapuja fölé
az ott lakóknak –: elmúltatok mint a cúgos cipők
divatja, el, mint a sétapálcák.
Halottak? Már talán azok se vagytok.
Elszökött már a harangszó is mellőletek.”

És bent a városban vibrálni kezdtek a falak:
sárga templomok, sörgyárak és kórházak falai,
mintha kőtáblák dülöngtek volna ide-oda.
„Hallotok? Láttok minket? – kiabáltak át egymásnak
az utca túlsó felére a falfirkálók. – Ti a
megszaporodott nullákat húzzátok át, mi a gőgös időt!”

És villanymozdonyként száguldó nagy Z betűk
sodorták el a tavaszi napfényt, a reklámokat,
az üdvösség útját mutató kezeket. A jövő győztes
hernyói az árupalotákat, miközben hátukat púpozva
beláthatatlan terek felé masíroztak.

Ablakból nézem a jeleket hagyók kiborotvált nyakszirtjét,
utcáról utcára rohantak otthontalanul.
Tékozló fiúk talán, akik a tékozló várossal együtt
készülődnek már valamire?
Vagy kóbor senkifik, akik a repülő baglyokat
és a repülő port is bemeszelnék?

Csoóri Sándor: Idegszálaival a szél

Itt kékül meg a kezed
s cintányér-arcod itt csattan a földhöz.

Nincs másik idő, mely befogadna,
másik ország, mely nevet adna:
ideköt
idegszálaival a szél,
pamutszálaival a köd
s a végső türelem is ideötvöz.

Elsüllyedt szekértengelyek
forgatják ezt a földet
tavaszba,
nyárba.
A szőlőkarókkal kivert hegy:
Szent István ittmaradt koronája.

Hallgasd,
a tolongó űri zaj:
csikónyerítés, patadobaj.
S a cseréptányérok repedése, mint a csontoké.
Ezer esztendő törik szét velük:
Hunyadi László nyakszirtje, válla –
Futhatsz a szeplőtelen Notre Dame elé,
vonagló sátán-torkaiból is az ömlik, az a szennylé,
földed nyomorúsága.

Mint húsba vándorló szilánkot,
hordod magadban romjait;
s ha sebesülésed ideköt,
ideköt gyógyulásod is.
Feküdj bele a sárba,
borona-rücskös tüske-ágyba,
nevess vagy vicsorogj – –
Ölelni másutt is ölelhetsz,
de ölni csak itt maradt jogod.

Csoóri Sándor: Valami megint eltűnt

Mi volt ez? Fémgömb? Sörkupak?
Egy elpattanó szem búcsúfénye?
Repülő szög, amelyet Isten dobott el haragjában?
Vagy egy padlásról lesodródó csecsemőcsontváz,
amint épp rásütött a Nap?
Fejemet forgatom, hátha láthatom még
villanó pályaívét a fák magasában.
De sehol semmi. Már csak a bóbiskoló
ághegyek vége mozog.
Valami megint eltűnt előlem örökre.