Csoóri Sándor: A falfirkálók beszivárgása a városba

Ott kezdték kint a temető falánál,
kívül a városon. Először csak krikszkrakszokat,
suta macskakörmöket és gyors villámokat
firkáltak rá a szűz felületre.
Egy dühöngő vakond álmát.
Később nagycsöcsű nőket, halálfejjel.

Tudták, hogy hörögni fog a környék,
hörögni, átkozódni, és józan szemek
siklanak majd ki, mint a villamosok,
de ők csakazértis vasbádog-arccal nyomultak tovább.
A temetői angyalok mellét
már kátrányos ujjakkal markolászták össze.

„Nem támadtok föl, szelíd banditák
– írták a sírkert kapuja fölé
az ott lakóknak –: elmúltatok mint a cúgos cipők
divatja, el, mint a sétapálcák.
Halottak? Már talán azok se vagytok.
Elszökött már a harangszó is mellőletek.”

És bent a városban vibrálni kezdtek a falak:
sárga templomok, sörgyárak és kórházak falai,
mintha kőtáblák dülöngtek volna ide-oda.
„Hallotok? Láttok minket? – kiabáltak át egymásnak
az utca túlsó felére a falfirkálók. – Ti a
megszaporodott nullákat húzzátok át, mi a gőgös időt!”

És villanymozdonyként száguldó nagy Z betűk
sodorták el a tavaszi napfényt, a reklámokat,
az üdvösség útját mutató kezeket. A jövő győztes
hernyói az árupalotákat, miközben hátukat púpozva
beláthatatlan terek felé masíroztak.

Ablakból nézem a jeleket hagyók kiborotvált nyakszirtjét,
utcáról utcára rohantak otthontalanul.
Tékozló fiúk talán, akik a tékozló várossal együtt
készülődnek már valamire?
Vagy kóbor senkifik, akik a repülő baglyokat
és a repülő port is bemeszelnék?