Johannes R. Becher: Németország

Egy iskolaigazgató hetykén jár Grünewaldban.
Egy nő sétál sötétben, elnyűtt test, zöldes orcák.
Kis-herceg érkezik, villogva és vasaltan.
A birodalmi gyűlést ötödször elnapolták.
Fehér utak szaladnak a friss tavaszi fényben
újjongva. Feketén nyúlik Napoleon
árnyéka. Lágy sugárral koszorúzva, keményen
őrködnek ütegek egy kis magaslaton.

Németnek vallani magunkat majd nehéz lesz,
nem vonzódni a francia vidékhez,
Párizshoz, mely, mint gyermekálmunk, visszatér.
Ahol élünk, hideg, derékszögű a tér.

A kritikus egy költőt agyonhallgatott,
Kleist szelleme kajánul vihog a nádon át.
A részegek hevernek, öklendező rongykupacok,
míg sötét nevetésbe villan zöld holdvilág.
Túlzsúfolt tereken tompa dobok peregnek.
Tarka tömeg özönlik a Bastille-hoz, kiáltva.
Papok a hadsereggel véres esküt tetetnek.
Fehér hölgy keskeny ujja a pirulát kínálja.

Németnek vallani magunkat majd nehéz lesz,
nem vonzódni a francia vidékhez,
Párizshoz, mely, mint gyermekálmunk, visszatér.
Ahol élünk, hideg, derékszögű a tér.

Lompos autóbuszok szép lassan mendegélnek.
Wagner körül üvöltő, megszállott banda tombol.
Az őrség szundikál. Nincs ennivalója a népnek.
Egy szőkehajú miniszter meghalt az unalomtól.
De a köztársaság zászlaja égre tör.
Párizs szent városok örök körét lezárja.
Szájról szájra, legendás híre száll a világba.
Párizs szökken, vadállat, amely szemével öl.

Németnek vallani magunkat majd nehéz lesz,
nem vonzódni a franciaföldi széphez,
Párizshoz, mely, mint gyermekálmunk, visszatér.
Ahol élünk, hideg, derékszögű a tér.

[fordította Nemes Nagy Ágnes]