Oravecz Imre: Az erdészet föltámasztása

hajnalodik,
harmat csillog a léckerítésen,

fölkel a felesége mellől,
csöndben fölöltözik,
és távcsővel, botszékkel,
puskával, tölténnyel,
bárcával, jelzőbaltával fölszerelve
világosszínű nyári egyenruhában kilép a kiskapun,
és szemlére indul az erdész,

hamar letér a kitaposott gyalogútról,
átvág egy levegős nyiladékon,
és a sűrűben folytatja útját,

időnként megáll, és körülnéz,
figyeli a fákban a növekedést,
figyeli a korhadást magában,

megkeresi és szétrugdossa a vadorzók csapdáit,
de gondosan kikerüli az ehető gombákat és gyógynövényeket,

néha talál egy-egy tisztást az életében,
kisimítja rajta a mohát, ahol meggyűrődött,
fölállítja rajta a füvet, ahol lefeküdt,
de ez egyre ritkábban esik meg vele,

keresztez egy friss vágást,
és szavak nyomulnak a tudatába:
dorong, rönk, tuskó, forgács,
de kitessékeli őket,
és helyet csinál néhány fiatal csemetefanévnek,
aztán továbbmegy,

egyenként elaltatja a baglyokat,
és sorban fölkölti a vaddisznókat, szarvasokat, nyulakat és rigókat,
és kidörzsöli a szemükből az álmot,

és visszatér az erdészházhoz,
előveszi a mellényzsebből az óráját,
rápillant, és fakereskedők, napszámosok és rőzseszedők jelenlétében
megnyitja az erdei napot