Pablo Neruda: Déltenger

Víz-emésztette sóból s kockáztatott torokból
nyílnak ki a magányos óceánon a rózsák,
a vízfelszín megtörve mégis,
madarak riogatnak,
s nincs ott más, csak az éj, melyet a nappal
kísér, s a nappal, melyet menedékül
egy ló patája kísér
a néma csenddel együtt.

S a csendben nő a szél, egyetlen árva
levéllel és záporverte virággal,
és nincs már a homoknak, csak tapintása s csendje,
semmi sincs, csak homály van,
s lábnyoma egy lónak, mely elbitangolt,
egy hullám, mit magába fogadott az idő rég,
mert valamennyi víz az idő hideg szemébe
tódul, míg néz figyelve, mélyén az óceánnak.

Szemét régen megölték a holt víz s a galambok,
helyén két keserűen kiszélesült üreg van,
hová halak suhannak vértől szennyes fogukkal,
bálnák, melyek smaragdokat keresnek,
és csontvázai sápadt lovagoknak, a lomha
medúzáktól széjjelbontva, továbbá
többszörös társulása mérgező mirtuszoknak,
magányos kezek, íjak
pikkelyes pisztolyokkal
futnak át mindörökké két orcáján keresztül,
s feloldott sóban úszó két szemét egyre falják.

Mikor a hold hajótöréseket gyűjt,
sok ládát, sok halottat
férfias pipacsokkal elborítva,
mikor a hold zsákjába belehullnak
a hullámsírba temetett ruhák,
hosszú gyötrelmeikkel, összekuszált szakállal,
fejükkel, mit végleg magának követelt a víz és a gőg,
halljuk messziről, hogy a vízfenéken
nemegy térd rogy le, mit tengernyi könnytől
és a baljós halaknak harapásaitól nyűtt
kőzsákjában a hold hurcolt e helyre.

Igen, a hold száll lefelé ott,
oly szörnyen rángatódzva, akár egy szivacsállat,
igen, mégis a hold jár kószálva az odúk közt,
a hold, mit likacsossá mart a víz sikolyokkal,
a hold hasának részei s levedlett
acél pikkelyei: leszállt azóta
ott, hol vége szakad az óceánnak,
kékebben bármi kéknél, kékségtől járva által,
vak kékbe szőtten megvakult anyagból,
mögötte kúszik romló rakománya,
búvárok, roncsok, ujjak,
halásza ő a vérnek, mely a tenger tetőin
a nagy hajótörések óráján szétömölt.

De egy partról beszélek, hol a tenger haragvón
korbácsolja, és hullám ostromolja
a hamufalakat. Ki az? Valami árnyék?
Nem árnyék, csak a gyászos köztársaság homokja,
algarendszer, hol szárnyak is suhognak,
s csőrcsípés is látszik mellén az égnek:
ó, te hullámok-marta vízfelület,
ó, mélytengeri forrás,
ha eső őrzi titkaid sorát, hogyha a szüntelen szél
pusztít madarakat, avagy csupán az ég,
partodba akarok harapni és kimúlni,
csak a kövek száját vágyom figyelni,
honnan tajtéklepetten kerülnek ki a titkok.

Elhagyatott égtáj ez, már beszéltem
ez oly kihalt vidékről,
ahol a földet óceán borítja,
hol semmi sincs, egynéhány lónyomot kivéve,
hol senki nem jár, csak a szél, ahol nincs,
csak az eső, mely tengervízbe hullik,
az eső, mely a tenger fölött nőttön-növekszik.

[fordította Kálnoky László]