Marsall László: Kluzsinszky beszéde "kisebbik sógorához" a restiben

Mit bámulsz, kisebbik sógorom, addig jó, míg köpülni

tud az ember, és akinél nincs meg az egyensúly,

és akinek fáj hogy súlytalan, az egyen súlyt,

aki meg mind a kettőt akarja, az szopjon be egy korsót,

mert senki sem mondja, hogy öt korsó sörnek meg három

kisüstinek nincs súlya, és ettől, ha úgy adódik,

imbolyog is az ember, és hiába bámul rám, kisebbik sógorom,

az ember egyszerre szeretne lenni maga is meg én is,

nemcsak egyvalaki, vagy csak a másik, és hiába bazsalyog,

mert maga se tudja eldönteni: mi könnyebb: egy rókáról

két bőrt lehúzni, vagy két rókára egy bőrt ráhúzni,

na mit mond? nem mond semmit; nem tudja mit feleljen?

talán hiú? talán fél? nem akarja kiadni magát az embernek,

mert hiszi: nyelvét a kisüsti táncoltatja, száját a sör

csattogtatja, és őt magát kisebbik sógoromnak nevezi.

Igen is, nem is, de hát, kisebbik sógorom, maga köd,

felhőnemű ember, az ilyenről mondja a Mester, mindegy

miféle mester, a Mester, azaz mondaná: egy asszonyszemély

van jövendő feléd… szemeddel megcsippented, amaz

visszapillant, és mintha keresztülnézne rajtad,

és mégis, melletted elhaladóban, amikor egy cinkos

oldalpillantással már leleplezhetné magát, olyan

köpedelem-közönnyel tűnik el, hogy nincs kétség, kisebbik

sógorom, a mester így mondja: „va-la-mi be-gya-kor-lott

és el-nem-hi-báz-ha-tó-fen-ség sú-rol-ta lé-nye-det”,

és magát az isten is valahogy úgy csinálta meg,

valami ál-oldalpillantással és azt mondta: „de jó

hogy szemtől-szembe: nem, és be sajnálatos, hogy

egymásnak háttal: igen”, szószerint így mondta,

és maga ebből a megjátszott közönyből, ebből a

szándékosan elfuserált lehetőségből keletkezett,

mert akit akarnak is meg nem is, az felhőneműnek

születik, mindig csak majd-van, csak úgy, leszeget;

de maga sose történik meg egészen; mert igaz, hogy

az ember is, akár a köd, jobbára vízből van, meg

néha kisüstiből, de mondja csak, ki tud sálat meg

cipőt rántani a felhőre, és csontnak is miféle pálcát,

vagy mit dugjanak belé? nem, ne higgyen nekem, de ami

magából látható, az a csont meg a ruha, na mondjuk,

a szőr meg a bőr, tehát: madárijesztő-féle, és le-

fogadom, hogy magától már gatyábaszaró kora óta

rettegnek a kutyák, és ha meglátják a sok csontot

meg szövetet meg felhőt, és mindezt külön látják,

bizony ugatnak, és ezért nem felel a kérdésemre,

hogy mi könnyebb azokkal a rókákkal, csak bazsalyog

de ha azt mondom: „tudja-e, hogy kell valakit két

karral szorosan átölelni”, kisebbik sógorom máris

berzenkedik, borzolja a szőrét; ám ha azt mondom:

„tudja-e, hogy kell valakit tőből levágott kézzel

jól marokra fogni” – máris elsimul a szőre, ez már

tetszik neki, és mégis arra vár, mint minden szivárvány,

hogy valaki hurkapálcára föltekerje, mivel kisebbik

sógorom kisasszony sejtezetű, akár a vásári vatta-

cukor, azt szeretné, ha valaki elültetné cserépbe,

hogy végre legyen, egy drágalátos kéz locsolgatná,

és a csuklókon kissé ódivatú csipkefodrok ugyebár,

mint a kihörpintett korsó falára tapadt hab Ó, intézetek!

ó sósborszesz! ó matrózgallér! ó enyhe februári

torokgyulladás! ne bazsalyogjon, mindez nekem is

tetszett holnapelőtt vagy tegnapután, de én nem

varasbékával találkoztam, guggolva a káposztásban,

mint kisebbik sógorom, és a csipkét is gyönyörű

jégvirágokból csinálták a vén dilettantik, ami most

én is vagyok, csakhogy kétszárú gatyában, bocsánat,

nem akarom sértegetni, se fárasztani rossz viccekkel,

mondja, hogy menjek és én már itt se vagyok, de tehetek

én róla, hogy februárban, amikor a délután eltaknyosodik,

megállít egy csupa-jégvirágos kirakat, de nem is az

állít meg, hanem két jégvirágtalanított kukucska-

rés az üvegen, még csak nem is az, hanem egy zöld

szempár a résben, az a majdnem fekete-zöld, amiről

biztosan tudni, hogy nő szeme lehet, mint anyánké,

olyanféle, amikor apánkra haragszik a „drága oktondi-

kám”, ahogy valamelyik dédapánk mondaná, és mi kis

szarlabdák vagyunk még és lapítunk az asztal sarkán,

és anya pipás az öregre, mert mondjuk zaciba vágta

a mama kedvenc katufrékfát és borotválatlan is meg

részeg, de ez a majdnem felrobbanó szem, mégsem

harag-felfútta gölödin, csak a szem eleje, a szem

előszobája parázslik, a belső helyiség csupa riadalom,

nem azért, mintha az illető nem adná át magát lába

öregujjától a haja hagymazatáig a haragnak, minden

másnemű – és mondjuk félárbócra eresztett érzeményt

kiszorítva, érzemény! ez a jó szó, kisebbik sógorom,

és figyelje meg, a jó szó keresése is hasonlít a

harag mögötti riadtság lassú de biztos előbukkanásához,

amiről locsogok, amit riadalomnak nevezek, mert a

pontos kifejezés tű a szalmakazalban, és mennél

tovább keressük, annál ijedtebbek vagyunk, hátha

nincs is ott, egyszóval: riadt is az a szem, mert

aki azon a fekete-zöld gömböcskén átkukucskál,

sejti, hogy akit lát, az ködből való valaki, akit

a harag nyakon soha nem csíp, inkább szétszórja,

hogy már látni-fogni sem lehet, egyszóval: sejti-e

már, kisebbik sógorom, miféle szempár meredt rám a

jégvirágok mögül, és hogy maga meg én, én meg maga,

meg mondjuk még valaki, aki a katufrékot zaciba vágta:

egy személy vagyunk, felhőféle személy, és vau-vau-tu-tu-tu,

így a kutyák, és ahogy a mester mondja, mindegy hogy

milyen mester, lehet hogy most egy másik: „meglátván

titeket riadoznak az asszonyi szukák”; és akkor eltűnik

a szempár, kinyílik az ajtó és „én nézek rád te nézel

rám”, ez a helyzet, és én öreg vagyok, ő meg fiatal,

és ő halottnak lát, és én látom, hogy ő még szinte

meg sem született, „te nézel rám én nézek rád”, és

tudja, akkor az ő szemével láttam magamat: csupa csont

meg bőr, meg szőr, feketén világló szagtalan irdatlan-

ság és köd és idekint tél és BONCTEREM: IDEGENEKNEK

BELÉPNI TILOS, nem láttam, de esküszöm ez a tábla volt

belülről kiakasztva az üzletlakás ajtajára, és mielőtt

kilépett, hogy keresztül iszonyodjon a csontjaimon,

illedelmesen kopogott, kikopogott, vagy bekopogott,

mindegy, és a nézéséből éreztem, hogy Arankának hívják,

mert különlegesen fájt, ahogy keresztülnézett rajtam,

mintha köves szénrög gurulna át a fejemen, és nekem

az Aranka név egyenlő kövesszénrög és magamban

Aranyoskának becéztem, hogy ezzel is meglágyítsam,

ne hasogassa úgy az agyamat, de nem sikerült útját

állnom, megakasztanom, átsüvített rajtam, a szeme

kétcsövű pisztolyából önmagát lőtte ki valami mögöttem

terjengő célpontra, aki maga volt, kisebbik sógorom,

magát pillantotta meg rajtam keresztül mögöttem, a

hozzá illő ködfigurát; és most értem csak, ahogy itt

ül előttem és bazsalyog, de szintén keresztül néz

rajtam, hogy maga meg őt keresi rajtam keresztül,

vagy talán már látja is, és én csak ablak vagyok,

vagy inkább távcső, és maguk ketten rajtam át

fürkészik egymást, ki tudja melyikük látja kicsinyít-

ve, melyikük fölnagyítva a másikat, de ez alig érdekes,

mert én segítek: itt a lakáscíme, a fényképe hátulján,

tessék, fogja, kisebbik sógorom és menjen utána, de

gyorsan! még mindig itt van? Fizetek!

Marsall László: Add a kezed

Add a kezed a homlokomra,

tíz fehér pánt, hogy összefogja

sistergő vagyonom;

fejem ma borok csont-hordója,

lepke pofozza és villám;

hajnalig lengjek részegen,

nyerítő izzadt székeken,

csikk-füst sörényű lovakon,

négylábú forgóhintán?

Hol a kezed, hogy lesegítsen,

hol a markod, hogy kimerítse

a cefreszagú iszapot?

Savanyú kút-peremen

azt a hatalmas ölet keresem,

hol zöldár zuhan át szememen,

míg hajadat ujjamra feltekerem,

megkötni a röpülő mozdulatot.

Hol a kezed, hogy összetörje

a poharakat, hogy feltörölje

loccsanó szégyenemet?

Hol lángoló rózsa szalad,

életem gyúlékony lapja alatt,

ujjad ollója elmesse a szárat;

kösd fejemre két tenyeredet,

mint esőtől hűvös leveleket,

nyugtató posta, tízágú bocsánat.

Marsall László: Ének ének előtt

Halogatók ősi kórja

gyöngeség idegen kapuk előtt

csak hánykolódom félig ébren

csöpögő csapok énekében

emlékezem és fütyörészek

csak hánykolódom félig ébren

Gyöngeség idegen kapuk előtt

pofozott asszony rettegése

éles szimat bolyongó szem

egy lehelet ellen védekezem

ma nincs párnám nincs kenyerem

éles szimat bolyongó szem

Egy lehelet ellen védekezem

csira mozog pohár koccan

utálom a fehérséget

cigarettafüstön élek

verejték-gyöngyös perceken

utálom a fehérséget

Csira mozog pohár koccan

színvakság dél majd alkonyat

csak düh van düh és szerelem

és szegfűk néznek hidegen

hold-foltosan és kócosan

csak düh van düh és szerelem

Marsall László: Világűr negyedálomban

Táj ahol minden barna holdkráteres kenyérhéj hatalmas kenyérbarna kontinens lassan emelkedik egyenletes tömör sötétségben égő higanygőz-kukac vaskosabb mint a repülőterek szélzsákja lengedezve kenyérhéjbarna kráterből a függőlegesen emelkedő barnából kiemelkedik és most egy másik harmadik tétován kóvályognak mint messzi viharlámpák a novemberi szélben harmonikázva és most fölröppen a leghosszabb acetilén-fényű giliszta vastag ráncos elefántormány hajladozik mint a barna táj legbüszkébb kisérlete hogy fényes csápjával átüsse a sötétséget nem! meghajlik felém dől szuggesztiv fa-zuhanás akár ha filmeken lángoló fa a vászonból a nézőtérre kidől ösztönösen elkapom a fejem két fejem van? a másik meg se moccan higanygőz-giliszta-óriás közeleg egyre mélyebbre hajlik tüzijáték-rakéta ívben és dagad kétoldalt szükülő sötétség már keskeny gyászkeret a fény rám-dől lágy ütés mintha léggömb koppanna a homlokomon de nincs burok csak elviselhetetlen fényesség semmi forróság csak elviselhetetlen fényesség és csönd kezemet emelem nincs kezem maga a fényes gőz behunyom a balszememet és jobb szememmel orrom tövét figyelem nincs orrom fényes gőz lábam sincs fényes gőz de megyek gyerekkori sokáig-egyhelybenforgásérzés könnyű szédülés megritkít „átdugom mellem közepén a kezemet” hátamonérzem az ujjamat de a mellem a kezem és talán a hátam is maga az egynemű hömpölygő fényes gőz köd csend semmi fulladás spirál-érzések olykor magamból kicsavarodva kiugorva mint a rugó otthagyom magamat fényes gőz a fényes gőzt a fényes gőzben valahol álombeli szökellés gátfutás lassított-felvételérzés egyre ritkább vagyok egyre könnyebb és otthagyja az egyre ritkábbat az egyre ritkább az egyre könnyebb

Marsall László: Beszélni éjszakákon áll

Csak beszélni
éjszakákon át
beszélni
hozzád
mint seregélyfiókák
mikor a csupacsőr világ
elnyeli az ég láng-bogarát
csak beszélni
éjszakákon át
mint aki kiitta
a Hold poharát
s valami ezüst-mámortól részeg
mintha jég verne kutyakoponyát
régi torony alatt
hova álmukban lezuhannak
a denevérek
Csak beszélni
mintha üvegcserép záporozna
a kertvégi kőlugasokba
kilökött cimbalomra
beszélni
hozzád
mint kútvíz-pofozta vödör
kézzel vert dobok
beszélni hozzád
mint orgonákhoz
a léckerítésen pörgetett botok
Csak beszélni
éjszakákon át
beszélni hozzád
míg arcomat elöntik a verejtékcseppek
hogy összeütődve csengnek
mint grádicson lerúgott üvegek
pincébe görgő pohár
Csak beszélni
hozzád
míg kiver a só
hogy ezüst-álarcban
mint a halál szólítja meg a haldoklót
véglegesen megalkossam a csendet
teljességét a szerelemnek

Marsall László: Ha hihetném

Ha hihetném: most rám vársz,
meglehet, rád várnék magam is,
vagy csak a rád-várás nem szűnését várnám,
és nem: hamar-elmúlását
még-meg-nem-jöttödig.

Ha tudnám, hogy most mást vársz,
meglehet mást várnék magam is,
vagy csak a rád-nem-várás nem szűnését várnám,
és nem: hamar-elmúlását
talán váratlan megérkeztedig.

*

Ha hihetném: karodban hiányommal
forgolódsz ágyadon,
most hiányodat ölelném át én is
– hiányaként kétegy-hiányunknak –,
oly szorosan,
hogy hátad hiányán karkeresztöltéssel
már magamat is,
oly szorosan,
hogy hiányomat karátöltve, helyetted
a hiányomat ölelném át újra.

Marsall László: Változatok egy témára

Távolléted hízlalja karórámat,

fölém égboltozódó üveglapja alatt

látóhatártalan szám-sivatag,

véget nem érő kettyenés-vájta árok,

mélyén egy várakozástól aszott

múmia körbevánszorog

*

Távolléted egemet zsugorítja

karórám konvex üvegévé olvadó lapja alatt

torlódó szűkös szám-sivatag,

szapora ketyegés záporában

vágtat egy soha kifulladó

gőzölgő maratoni futó.

*

Távolléted hízlalja új ruhámat,

mennyezetemmé terülő válltömések alatt

fekete, notesszel bélelt sivatag,

golyóstoll-rajzolta tinta-árok

mélyén egy várakozástól aszott

meztelen gyerek kucorog

*

Távolléted szobámat zsugorítja,

svájcisapkámmá omló mennyezete alatt

kiégett villanykörte-sivatag,

csüngő jojózó izzószálak

spirálisan egy hóka-fakó

sovány pofájú kapaszkodó.

*

Távolléted koponyám zsugorítja

cigarettadobozzá, csontfödele alatt

függőleges dohányrúd-sivatag,

véget nem érő füstölgésben

örök várakozástól aszott

szürke nikotinista tántorog.

*

Távolléted hízlalja cigarettadobozomat

koponyámmá gömbülő boltozata alatt

füstölgő neuron-sivatag,

s a pókhálódzó barázdákban

labirintushoz szokott

mentol-ariadné angyalok.

Marsall László: ...ha lesz még világosság

Fejemben szünetlen zúgás ébredéskor,
mintha ólmos esőkor a távvezetékben,
ablak mellett ülök, bennem vánszorgó
lassúcska személyvonaton – egyedül,
a lekászálódott hajnali utasok
itt felejtett melegében.
A szemközti ülésen kék takaró
hurkája, sebtében félredobott,
talán egy felriadó menekülőé,
kivetette magát a múltban bedeszkázott
sztyeppei szelek rágta ablakon.
Egyike a túl hosszú szögeknek
felső zsebemben a félreketyegő
órát bökdösi, zúgás-percegés…
Valaki mondta, kijön elém az állomásra.
Hol? Mikor is? – Elfelejtettem.
Lehetnék szomjas is, de minek?
Sarki sötétség, szemzugban északi fény.
Ideje befejeznem az írást.
Folytatom, ha lesz még világosság.

Marsall László: Kitörés

Sarokba szorított kakasok riadalma a reggel
kétségbeesett cselek
váratlan kitörés
rohanok
torkomban a felböfögött savanyú tej
mögöttem suhogó vessző
előttem az ócska kerítés

Iskolatáskámat csúzli-alakú résen
mint döglött macskát dobom át
négykézláb mászok az orgonabokrok alatt
húzom az ezüst csíkot
hajammal rabolok pókháló-koronát

S hogy idekint végre meghal
a Tanulj az Igyekezz a Muszáj
faldarabbal a járdakövére
rajzolok nagyfaszú ördögöt
számban összegyűlik a savanyú nyál
köpök az ördög hasára
rezgő tejfehér köldököt