Fejemben szünetlen zúgás ébredéskor,
mintha ólmos esőkor a távvezetékben,
ablak mellett ülök, bennem vánszorgó
lassúcska személyvonaton – egyedül,
a lekászálódott hajnali utasok
itt felejtett melegében.
A szemközti ülésen kék takaró
hurkája, sebtében félredobott,
talán egy felriadó menekülőé,
kivetette magát a múltban bedeszkázott
sztyeppei szelek rágta ablakon.
Egyike a túl hosszú szögeknek
felső zsebemben a félreketyegő
órát bökdösi, zúgás-percegés…
Valaki mondta, kijön elém az állomásra.
Hol? Mikor is? – Elfelejtettem.
Lehetnék szomjas is, de minek?
Sarki sötétség, szemzugban északi fény.
Ideje befejeznem az írást.
Folytatom, ha lesz még világosság.
Bob Dylan
10 éve
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése