Tandori Dezső: Könnyebb: lesz-e?

Majd könnyebb lesz-e elveszíteni

valakit, aki hét közül csak egy?

Nagy számok, tudtok-e segíteni?

Vagy „sok”, „kevés”, akárhány – egyre megy?

Dehogy akartunk túlfeszíteni

   húrt, mely elnémulást igér;

tavasz, nyár, ősz, tél: megszokott elegy,

szine végül seféle koszfehér.

Ragaszkodni kezdesz valakihez,

s hogy ő lehet csak ő, ezt hiszed is;

akármit elvesz tőled, adva vesz,

s bár fáraszt, fontosabb így, ami friss;

ésszel tudod, hogy majd, majd sose lesz,

   ám ily félelmed ösztövér,

s ő telten szárnyal, ide-oda visz,

s mi addig itt volt, ott volt: összeér.

Eggyé szántja könnyű röpteivel

e valami, mondjuk, hogy egy madár,

mit egybe nem kapcsolnál semmivel,

csak épp a Végzetes Csavarra jár,

elalvásaival, jötteivel!

Villan két csontszín szárnyszegély,

   teret nézésnek megtévesztve tár,

és biztatásában hihetsz: ne félj…

Holott…! Holott tudod s tapasztalod,

akármi ragaszkodás mint fizet;

önszorgalmúlag bár maraszthatod,

eleve adott törvényeinek

engedelmeskedik híved, konok

   rendje hagyja, ameddig ér;

s nem törődik vele, mi lesz veled,

hogyan éled túl, hogy ő már nem él.

Persze, a túlélés…! Dolgunk se más,

csak főleg ez, s részlete számtalan,

és józan érv, hogy annyi változás

közt, bárki nélkül is, leszek – „magam”?

Időt tölteni: hány tiszta fogás,

   ügyes mód akad; szinte kér

mind, akinek hasonló sora van,

tedd, ami „kiegyenlít” s „összefér”.

És majd teszed, ezt tudod már, ugyan

mi mást tennél – az elveszíthetőt

magad vállaltad: ha madár, ha tan,

ha vonzalom, ha társ, ha bármi több;

a bizonytalanság, ezt biztosan

   tudhatod, enni sose kér:

s ha mégis, éhező, van ehetőbb,

mint ha magad fogysz el, mint a kenyér?

Tandori Dezső: Zárójeles mennyiségek

Valami sokkal egyszerűbbet akartam elmondani.

Amit lehetetlen olyan egyszerűen; ami

– így derül ki – olyan egyszerűen: nincs.

(Lám, így is csupa gondolatjel, pontosvessző,

kettőspont az egész.) De hogy mindezeknek huszonöt, vagy

legalább huszonhárom éve… És az

akkori szorongások ma már szinte megnyugtatások, bár

ez szintén nem biztosít semmit a jövőre.

Hogy ott mentek az öntvénybeton járdán

az „alsói” állomás felé. Félköralakban

kiszélesedett az út, valamivel

az „Élelmiszerkiszerelő” üdülője előtt.

(De a kőpadok a régiek voltak, feleslegesen

masszívak és feleslegesen cirádásak.) Kiszélesedett

az út a beperdülő levelű gömbakácok alatt; a poros

orgonabokrok tövébe szemeteltek. Igen,

a tömör kőpadokat nem említette (a tamariszkuszok alatt!),

de másutt már beszélt a bástyaszerűen kiképzett

öbölről, ahol úszott egyszer vagy nyolcszáz tempót.

Később oda hullt az őszibarackhéj.

(Oda, vagy csak a fák alá.) Az akkori

szorongások huszonöt vagy huszonhárom

biztonságos évet határolnak. Még arra is

emlékszik körülbelül, mifélék. (Miféle szorongások.)

S bár semmi biztosíték a… de ha bekövetkeznek, sem tagadhatja:

valamit enyhít a dolog fájdalmasságán,

(semmit sem enyhít rajta), az a huszonöt

vagy huszonhárom – ne is mondjuk: viszonylag és szorongva –

biztonságos év.

Tandori Dezső: Gottfried Benn emlékére

I. Felaprózódó örök

Felaprózódó örökkévalóság

minden-egy pillanat,

minden Egy, és szertehull: bakarózsák,

kovászos uborkák, s a hallgatóság

a szónok pörölyszavai alatt.

A felaprózódó: örök. S öröklét

csak apróján lehet.

Az óra mutatójával pörölsz még,

és minden messzi-vágyad már fölösség,

az Örök csak ez: nincs több lehelet.

II. Késő

Oly soká késik, hogy aztán a Késő

marad belőle, késél ez, sehol.

És az emlékezet csak visszavéső

igyekezet, mint egy kutya, lohol,

s az egész terebélyesség csahol;

némul. Mint egy fa, terebélye, intés,

de oly teljes, hogy semmit sem jelent,

és a jelentés csak kiteljesítés,

semmi Értelme se alant, se fent,

s a Büntetés mint Megkönnyebbülés jő.

Tandori Dezső: Ahogy egy összeh...

Kafka:

„…ha meglátogathatsz egy jóbarátot”

Ahogy egy összehányt konyhára ráhül
a délelőtt,
ahogy 40-es fényben egy levált fül
hever egy földrevert lábos előtt,

vagy rizsszemek, barnán, a lefolyóban,
kávészínben, forogtak már gyomorban,
hígabbja az egésznek lenn ragad
a linóleum és rései alatt,

ahogy ez mind hasonlít és ahogy nem,
s ha tudnám,
ki mire jutván
van így, én is voltam, s hogy ott lenn

– lenn a bűvszó? – hevertem
a mosogató tövén, összetörten,
teljes öntudatlanul-öntudatlan,
de ahogy egy veréb is más tudatban

él meg szobát,
fali képet, időt, rádióhangot,
nézem az összehányt konyhát, borongok,
hogyan is tartok, s merre, át.

De nézzük inkább, miből élünk.
Ráérzünk, nézünk, odábblépünk.
Nem áruljuk el kilétét s kilétünk,
Na ébredj, jóbarát.

Tandori Dezső: Örökre elegem lett

„Ne mondd soha, 

hogy soha:

mondd mindig, 

hogy nem.”

Örökre elegem lett a se íze,

se bűze angliai* hotelokból,

és persze kérdőjellel a „se bűze”,

a lógó rugóbelű fotelokból,

a szaros kézzel összekent falakból,

az összegernyózott paplanhuzatból,

a tapéta alól az egerekből,

porta körüli kétes elemekből,

portásokból, mosókonyhaszagú

leveskonyhákból, bögrékből (ha itthon

csészéből iszom a vizet: ne bírjon

látszani en-szájnyom, a szomorú

„mi-volt”!), elegem lett abból, hogy én

rántok egyet az agyag kerekén

– ugyan por s korhadás! –, szekeremén,

s lehet, így estem túl a nehezén,

az utazósdival, de megrohadhat

felőlem a szegény – dús? – utazósdi,

nem örülök újmódi fordulatnak,

és nem szarom össze magam, ha ódi-

vatúságtól hanyatt esni az ildom,

és nem az, hogy hagyom, s nem, hogy letiltom

– magamnak én, nekem más –, egyre biztat

jó szándék: menjek; csak engem nem izgat.

A nem izgat: „az eb kefélje meg”

szinonimája, minden idegenség

és változás csak tőlem lesz beteg,

másnak hagyom a lelkét és a testét,

hordó takonyban keringj, repülőgép,

ki eszem-iszomon caterezed,

lóversenypályákon ködök keringjék

szét a tél latyakját, a kikelet

áldását: ne nekem! S nem folytatom.

Az utazás: hazatérés. Magam

inkább tűröm „mind a jelen gonoszt”,

a múlt gonoszt, de az, hogy nekem oszt

lapot lemálló tapéta, esőben

fordul ki esernyőm, forrok a hőben,

simogatok képet, falat, követ,

hátha belém száll ihlet, révület:

rémület! Idegen füvön ülep,

márkás érintkezés – ne én legyek!

Ne csodáljak kis olajfát a gót

szürkeség előtt, hess, becses romok,

mondom, ne kelljen újra kezdenem, nem,

ezét-azát ennek-annak, minek,

hogy az itthonlétért a franc repesszen,

epesszen, akkor én el se megyek,

és ez enyhe kifejezés. Vakuljak

abba, hogy könyveim nem olvasom,

és járjak, mint a fáradt gőz a fulladt

konyhapolcon, bármi ábrázaton,

madárén, kutyáén, festőmüvészén,

csak az úti ne legyen, ez a vész-én;

társat kibírok, de nem utitársat,

idegenséget, és akár ha társnak

kíván Duna feletti köd,

legyen orrom-emléke-szag: a dög-

szag az ostrom alatti Alagútból,

csak kímélhessem magam bármi úttól.

Nem eszem, iszom, dohányzom, egyéb.

Legyek kevesebb, jelen: kis arányban;

ne lobbantsam egy szál gyufa tüzét,

épp elég van hamu alatt parázsban;

és szinte úgy fordítson ki soványkór,

ahogy sedrén bújunk ki a kabátból,

aztán nehéz a vissza, s igazítsa

kövem saját pofámba egy – parittya;

és az „egyéb”: hogy úgy ne folytatódjak,

mint ha dec. s jan. közt volna hónap,

mely mindenét kivetné, irgalommal

csak én tölteném fél-szállónyi lommal:

tört széklábakkal, melyek fejemet

szétverni lettek volna hivatottak,

mit vagyok ott! penész- s doh-erezet

kínálkoztán hízott csótányrajoknak,

megtölteném – éltessen! – unalommal

(e nem létező nyirokhónapot),

ahogy krumplit köpködtem szép halommal

naponta, és csak padot koptatott

a seggem fél négyzetmérföld kiterje-

désén a Színnek, néztem a megerjedt

szeméttartályok buzgó kutatóit,

és nem tudtam azt mondani: de jó itt!

Pedig áldottam mind a kis Csatorna

hajóját, és víg vaníliaszín

fal-frisseket, tavaszokká bomolva

Londonom square-jein és place-ein,

szerettem kis lóversenyirodám

linóleumára hogy hull a hallé

cseppre csepp, zászló leng a vár fokán,

szerettem, és ami a City Hallé:

kiállítást, árverést, maci-, CD-

-vásárt, Scheiber Hugót Chelsea bazári

homályán, s szerettem a buszra várni,

de hagyom! Legyen sátántök-lökésé,

ha újra-nemzi, nem az én agyamban.

Két fájó lábam nem mozdítható,

beérett szivem elmozdíthatatlan,

ne is essen itt több goromba szó.

Két szék közt, Villon s Kálnoky közé

(maximum Eliot-puhára) essen

a valagam, fattyon ki ne lehessen

következtetni, ki valék, Izé;

fattyú utazás, fattyú hazatérés,

fattyúsor, ahogy mondaná a nyomdász,

legyen tiszta plexi-tárlóm a kérész-

életű gondolat, mint bányaomlás:

azt, hogy „nem, s mindig”, még ennyit se kelljen

mondanom, küzdjön bár a test s a szellem

bármi önpusztulásáért, magam

ezt a körforgást (nagyon úgy remélem)

egyszer és mindenkorra befejeztem.

Ne legyen, aminek már sora van,

ne legyen sora, ami – mint fogatlan

száj – cuppog, emlék, vágy, szépség vagy érdem;

hogy bármit kértem magamnak, kikérem

magamnak! Én se életet, se

halált. Valakit, azt, hogy befejezze

helyettem – s tudom, nem lesz benne részem;

hát a többit is így akkor, ezért sem.

A mohó „elég” fél-elégtelent öl,

így maradok kívül már mindenekből,

„vagyok, nem vagyok” legyen bárki – én nem.

Helyettem egy platán, pangó, fakó

járjon árnyával szobákat unottan,

vagy rá se figyelve, szórakozottan,

nem hiszem, hogy bármi mulattató

lenne. Nyugvás v. egyenes vonalú

egyenletes mozgás, csak ez legyen,

és minden késő ősszel őrhelyem:

ahol a holt fából kiég a szú

a reményhalmon. Emlékeimet

hányják oda megannyi utazásból,

s omoljon be a távol,

és a közelt lelje ki a hideg.

Tandori Dezső: Az eltávolodás

A visszatérést előkészítő

eltávolodás…! Nem jelenti azt, hogy

bármihez is, így, kevésbé ragaszkodj,

csak azt, talán: „Lesz még” idő; idő,

mely egyelőre nem képzelhető,

de hogy épp ezért nem szabad föladnod,

épp ezért hagyd ott, egyelőre hagyd ott,

bízd magad lazán manőverező

nem-is-tudod-miféle közegedre.

És várd, hogy… egyelőre várd, hogy „egyre” –

már ez is sok; persze, hogy egyre „mi”:

jó volna tudnod. Annyit legalább,

hogy jóra-e vagy rosszra fogy a táv.

(Mégis; csak így tudsz végig-kezdeni.)

Tandori Dezső: Georges Brassens Villonnak ajánlja – de ha netán sokallaná, a biztonság kedvéért megírom én

Még nem sokallhattam, hogy megszülettem,

még azt higgyék, hogy magam kelletem,

még egy-két évet így elédelegtem,

még jókat szánkáztam a serblimen,

még nem tartott igényt rám senki sem,

még szívesen mentem látogatóba,

még nem mondtam, amit bizony azóta:

„Találkozunk a temetésemen.”

Majd rájöttem, hogy ezt meg azt szeretnem

illik, kell, jó, így-a-természetem,

majd arra is, hogy erre törekednem

illik (kell, jó, elismételhetem),

majd nem tartott igényt rám senki sem,

bár szívesen mentem látogatóba,

majdnem mondtam, amit bizony azóta:

„Találkozunk a temetésemen.”

És bizony mondom, gondolkodni kezdtem,

és sokszor sokalltam a helyzetem,

és nem tapasztaltam ki, ha szereztem,

és keveselltem így-is-elegem,

mégsem mondhatta rólam senki sem

hogy nem megyek hozzá látogatóba,

nem hallhatták, amit bizony azóta:

„Találkozunk a temetésemen.”

De lám, előny, ha kérgemet növesztem;

de-mi-alatta, így, hogy ismerem;

de gömb helyett léssz szeglet egy gerezden;

de Istenem!-ből lesz Hát istenem…

de nem tudhatta rólam senki sem,

mikor-hová megyek látogatóba!

bár tudhatták, amit én is azóta:

„Találkozunk a temetésemen.”

Bár tudhatták, mind, mégse mondta egy sem,

magamnak kellett rájönnöm, nekem,

bár fontosabbakon manővereztem,

s velük vegyest nem bármi lényeken,

bár nem igen tagadta senki sem,

hogy mért-vagyunk-hol, kit-látogatóba,

tagadhatatlan csalódás azóta:

„Találkozunk a temetésemen.”

Most itt ülök, elmém levét eresztem,

most itt ül alattam az ülepem,

most itt ülök, mert ideülepedtem,

most itt ülök, még-csak-lent-büdösen,

de azt meg nem úszhatja senki sem,

akárhova járjon látogatóba;

„szagát vették – csak büdösebb azóta”

(találkozunk a temetésemen).

Sehogy se akarózik befejeznem!

Sehogy se adódik oly hitelem,

hogy amit belém-kezdtek, berekesszem…

S kis barátaimat hitegetem:

Hogy nem kívánja ugyan senki sem,

hogy hozzá… innen… mi… látogatóba…

Sehogy se mondhatom tehát azóta:

„                                             .”

S ez csak közbülső variációja

valaminek, jelzem is rímesen;

tudom, mikor-mit rábízunk ha szóra:

közjáték, dibdáb Mindig-és-Sosem.

Csak az nem dibdábság, ami megóvna,

hogy ordítozzam egyszer rémesen!

Minek menjek, közben, látogatóba?

Találkozunk a temetésemen.

Tandori Dezső: Koporsókészítés; forgács kutyán

(Metamorfózis)

Borért a szomszédba jártunk (az asztalosműhely

házából), ilyenkor elhaladtunk az asztalosműhely

ajtaja előtt, kutya hevert az asztalosműhely

küszöbén, és lassan betemette az asztalosműhely

némely forgácsa. Ez volt az asztalosműhely,

amely fölött szobát béreltünk. Az asztalosműhely

zaja felhallatszott, nem is örültünk az asztalosműhely

közelségének végül. Zsúfolt volt az asztalosműhely,

és utolsó nyáron itt, az asztalosműhely

tulajdonosainál rendeltek egy koporsót. Az asztalosműhely

zajait nem tudtuk megkülönböztetni; az asztalosműhely

legkülönbözőbb feladatai ugyanolyan, „asztalosműhely

zajt” jelentettek számunkra. A koporsó, az asztalosműhely

búcsúterméke (tőlünk búcsúzott így ez az asztalosműhely)

egy jó ismerősünké volt a faluban. Több asztalosműhely

is volt a faluban, de nekünk csak az asztalosműhely

gazdái voltak ismerőseink, meg a cipész, akinek az asztalosműhely

villanyfűrészével vágták a deszkákat. Az asztalosműhely

küszöbén ott hevert a kutya, beborította, fülig, az asztalosműhely

forgácsa, borért mentünk, a szomszédba, az asztalosműhely

előtt egy alkalommal így utoljára haladtunk el. Láttuk –

Tandori Dezső: Van Gogh: Éjszakai kávéház

A lámpákat mintha már a magunk szemével

látnánk így, kénsárga fényköreiket;

zöld koporsófürdőkád a biliárdasztal,

alvadt vérárny körötte a mennyezet;

és mintha vakolat szakadozna bent,

ha a kézfejedre hajtod a fejed.

Nem az üres székek a szelídebbek,

rettenetesebb látványt nyújtanak;

mint azok az asztalra-hajlók,

vagy a várakozó, fehéres alak;

melyik vagy inkább, megszólalsz majd egyszer,

vagy várod és nem várod, hogy szólítsanak?

A padlódeszkák érintése,

a tenyered lehet most ilyen;

mintha máris poloskákat nyomnál szét

a fal kárpitján, barnás-vörösen;

és az a rózsaszín csokor olyan,

mint a művirágvisszfény az üvegszemeken.

Nem ilyen mélység nyilik-e a pultnál,

nem egy belső teremé-e, tovább;

kirugott lábbal az asztal alatt,

támasztod a homlokod maszatát;

de ha lehúnyod is a szemed, a lámpák körül

az pörög sárga fényben, amit odalát.

A szemet szúrja ez a tér, s mintha dörzsölnéd,

és mint a kidörzsölt posztó, olyan;

nézésed, mint a kidörzsölt tér,

de legalább vagy valahogyan;

mert a tönkremenés, a megőrülés

tere, bármi bűn tere: van;

ahogy Vincent írja Theónak, s ahogy

tudjuk, próbálgatva, mindannyian.

Tandori Dezső: Hashártyaszakadási elégia

Kálnoky Lászlónak és Quentin Tarantinónak

Hashártyaszakadással fél nap félájulatban,

  vergődve padlón,

hogy fél körmömmel a rongyszőnyeget kapartam,

  éber-alattom

állapotaimat megváltó kiakadások,

összekavarva, ki volnék és kik a mások,

  kiket – halál! jövel! –:

küldök kurva anyjukba el:

volt ez ezerkilencszáznyolcvanhétben, a mű-

  tét, két év telt, mire

oda jutottam el, hogy járni egyszerű-

  en nem bírtam, kive-

rt a veriték, ha a buszperonra kapaszkod-

ni próbáltam, reám csukták gyakran az ajtót,

  csúsztam a flaszteron,

így határoztam el:

  kell, ami kell –

magam megoperáltatom.

Ha már magam magam nem bírom operálni,

  de még van ez, hogy élek,

és nem tudom tenét jobblétre kicsinálni,

  az isten bassza meg

minden elképzeléstek,

ti égi rendek és földi szolgaszemélyzet

  hivatott, érdek tagjai,

hogy a járóbeteg

  normál állapotot nem lehet tartani.

A jó kurva anyátok kibaszott valagát,

  hörögtem, vagy „Dömi…!”,

a Medveszekreter felé így, nyögve, át-

  s-átkiabáltam,

nem tudtam elröhögni magam, hogy – fasz! – felálltam,

gyöngyfüggönyként lebezték a nyálam szálai

  a falat, telefonka

asztalunkat, és Musiltól a Tonka

  című beszélyt,

melyet leránték,

s égi ajándék

  lett volna, ha az ördög

torkomig le-s-le tömköd

  valami massza mocskot,

úgy önti gecijét, hogy belefulladok, seggemen lelket ontok.

Szerettem volna meg-

halni? csak beteg

  valék?

Fülledt a lég

  nem volt, szellőzteték,

össze se szartam

magam, csak a kályhacsempét kapartam,

a hornyokat, üregeket,

  és nyomkodtam rohadt szemöregeimet,

folyna ki a belátás, a kilátás,

hogy e zilált Más

  csak én vagyok,

rohadt volna el, aki baszott,

  aki engem akart vagy nem akart,

akik;

  nem szakadt úgy a part,

hogy fulladásig, kívülről tudott volna takarni;

ájulásig, nyolc-tíz felvonásnyi, a parti,

  el-estig,

  míg az injekciók hatása pöcshuszár

vágtatással faltól falig,

  mint akik maguk céltalanul edzik,

húzott, nyúzott, csinált, nem csinált, és alig

  tértem magamhoz, arra

vágytam, hogy a fogasra

húznának, spékelő

  és gégeroncsoló

eszközökkel, és agyonlocsoló

csövekkel agyamat fújnák az alkonyat

felhős koszvörösébe,

  soha többé elő

ne jöjjön az, hogy ember

e föle-taknya Földön élni

  kénytelen, és hogy elbeszélni

kell bármit, értelemmel – – –

de működött a szív és a tüdő,

és nem kívánom

velük-megszottyanásom,

  de az egészség

  állapotára vágyva vágyom.

Hogy ezt írtam, luxus

  csak, fluxus,

hagyjuk,

  gyere vert velő.

Gyere, te légi zsákba varrt test kapaszkodása,

  láb karmolása tízfalon,

vagy ölyv elől galambok jegenyekapkodása,

  menekülés és borzalom,

ahogy a tollak apró vitorlái utána

a kertudvar porába

  – áldáscsapat –

nem létező eget dicsérve hullanak.

A pusztulás ege létezik csak. Elégszer

gondoltam el, ahogy markomba langyos étel,

  forró falat

hullt fogaim közül,

hogy fogyjanak, apadjanak

  testem erői, satnya létezői,

ha csak egy ember is örül

  ennek, ha én magam:

máris értelme van,

szevasz! szorítanám mákos nudliba bárki

baráti jobb kezét, moshassa, soha ne

  akarjon látni, más mi

kapcsolatba idézni, felejteni akarjon,

ahogy én azt, a padlón,

azt a fetrengetést nem, nem felejthetem, nem,

  úgy, úgy felejtsen,

ahogy a léti tartás anyagait nyomom

mutatója s hüvelykje közé a borzalom

hasi lotyatagát szakíthatatlanul, mocsokként adom ázva át,

és mert a pusztulás valóság, nem csak álom,

  azt se kívánom,

hogy hasonítsa átlag elképzelhetéssé,

csak azt tudja: kevéssé

  vágyom már jó szavát

az áldásnak, melyért jobbik énünk e földre

fogantatott, a poklok minden gyötrelme törje,

ha vágyom bárkire, ha így elgyengülök,

  zuhanjon szélütött

oszlop reám, szakítsam a hídkorlát-rudat

menekülve, magasfeszültség-húrokat

  érjek, mint pletykaújság

hírében a fiú,

ki lángoló

testtel zuhant sinek

közé, a robogó

vonat szélén kihu-

nyt a lobogás, a vállát

leszakította a

  kerék forgataga,

de élt, az ég nagyobb dicséretére: tudják

meg annak rendjei,

hogy én ily irgalommal

  sose lennék irántuk,

ragyogjanak! kigyújtanám ruhájuk,

apruljanak, középen és szanatt

vagdalnám sínen őket, nem csodára levőket

látnék bennük, de létem

okait, és szerényen – „Dögöljetek az égben!” –

azt mondanám, de minden ízem

  ezt mondaná: pusztuljanak!

Vesszen a lélek s belé az anyag.

– – – – – – – – – – – – – –áááááááááá – – – – –

– – – S kértem mindenemnek

mindennyi részeit:

ha itt, ameddig itt:

ne; józanodjanak.

Emberisten, zabálj, könyörgök – tépd ezt! falat! –,

legyek fogad.

Bál, Kannibál, Magad.

1997. március 23.

Sorsomat nem kivánom

És nem kivánok élni

Csak nincs mire cserélni

– – – – – – – – – – – – – – –

PS =

Holtaimra utó, Rád még elő:

egyenlőségjeled, Istenem, két minusz.

Nekem szimplán elég: duplán kihúzz.

Kérlek, biztosra menj

most már legközelebb,

ne legyelek,

faladra, tízfaladra kenj,

így keljen fel a Nap,

ragyogjunk közös koszvadás alatt,

és ami ehető, ragadozók

emésszék, hírhozók

Semminkből, bierce-i, blake-i

vadak és madarak. Magam, magad.

Ha így lesz, bármi volt, megéri:

  Isten, ha mersz, ölyvnek legyél egérnyi.