Tandori Dezső: Könnyebb: lesz-e?

Majd könnyebb lesz-e elveszíteni

valakit, aki hét közül csak egy?

Nagy számok, tudtok-e segíteni?

Vagy „sok”, „kevés”, akárhány – egyre megy?

Dehogy akartunk túlfeszíteni

   húrt, mely elnémulást igér;

tavasz, nyár, ősz, tél: megszokott elegy,

szine végül seféle koszfehér.

Ragaszkodni kezdesz valakihez,

s hogy ő lehet csak ő, ezt hiszed is;

akármit elvesz tőled, adva vesz,

s bár fáraszt, fontosabb így, ami friss;

ésszel tudod, hogy majd, majd sose lesz,

   ám ily félelmed ösztövér,

s ő telten szárnyal, ide-oda visz,

s mi addig itt volt, ott volt: összeér.

Eggyé szántja könnyű röpteivel

e valami, mondjuk, hogy egy madár,

mit egybe nem kapcsolnál semmivel,

csak épp a Végzetes Csavarra jár,

elalvásaival, jötteivel!

Villan két csontszín szárnyszegély,

   teret nézésnek megtévesztve tár,

és biztatásában hihetsz: ne félj…

Holott…! Holott tudod s tapasztalod,

akármi ragaszkodás mint fizet;

önszorgalmúlag bár maraszthatod,

eleve adott törvényeinek

engedelmeskedik híved, konok

   rendje hagyja, ameddig ér;

s nem törődik vele, mi lesz veled,

hogyan éled túl, hogy ő már nem él.

Persze, a túlélés…! Dolgunk se más,

csak főleg ez, s részlete számtalan,

és józan érv, hogy annyi változás

közt, bárki nélkül is, leszek – „magam”?

Időt tölteni: hány tiszta fogás,

   ügyes mód akad; szinte kér

mind, akinek hasonló sora van,

tedd, ami „kiegyenlít” s „összefér”.

És majd teszed, ezt tudod már, ugyan

mi mást tennél – az elveszíthetőt

magad vállaltad: ha madár, ha tan,

ha vonzalom, ha társ, ha bármi több;

a bizonytalanság, ezt biztosan

   tudhatod, enni sose kér:

s ha mégis, éhező, van ehetőbb,

mint ha magad fogysz el, mint a kenyér?