Kálnoky Lászlónak és Quentin Tarantinónak
Hashártyaszakadással
fél nap félájulatban,
vergődve padlón,
hogy fél körmömmel a
rongyszőnyeget kapartam,
éber-alattom
állapotaimat megváltó
kiakadások,
összekavarva, ki volnék
és kik a mások,
kiket – halál! jövel! –:
küldök kurva anyjukba el:
volt ez
ezerkilencszáznyolcvanhétben, a mű-
tét, két év telt, mire
oda jutottam el, hogy
járni egyszerű-
en nem bírtam, kive-
rt a veriték, ha a
buszperonra kapaszkod-
ni próbáltam, reám
csukták gyakran az ajtót,
csúsztam a flaszteron,
így határoztam el:
kell, ami kell –
magam megoperáltatom.
Ha már magam magam nem
bírom operálni,
de még van ez, hogy élek,
és nem tudom tenét
jobblétre kicsinálni,
az isten bassza meg
minden elképzeléstek,
ti égi rendek és földi
szolgaszemélyzet
hivatott, érdek tagjai,
hogy a járóbeteg
normál állapotot nem lehet tartani.
A jó kurva anyátok
kibaszott valagát,
hörögtem, vagy „Dömi…!”,
a Medveszekreter felé
így, nyögve, át-
s-átkiabáltam,
nem tudtam elröhögni
magam, hogy – fasz! – felálltam,
gyöngyfüggönyként
lebezték a nyálam szálai
a falat, telefonka
asztalunkat, és
Musiltól a Tonka
című beszélyt,
melyet leránték,
s égi ajándék
lett volna, ha az ördög
torkomig le-s-le tömköd
valami massza mocskot,
úgy önti gecijét, hogy
belefulladok, seggemen lelket ontok.
Szerettem volna meg-
halni? csak beteg
valék?
Fülledt a lég
nem volt, szellőzteték,
össze se szartam
magam, csak a
kályhacsempét kapartam,
a hornyokat, üregeket,
és nyomkodtam rohadt szemöregeimet,
folyna ki a belátás, a
kilátás,
hogy e zilált Más
csak én vagyok,
rohadt volna el, aki
baszott,
aki engem akart vagy nem akart,
akik;
nem szakadt úgy a part,
hogy fulladásig,
kívülről tudott volna takarni;
ájulásig, nyolc-tíz
felvonásnyi, a parti,
el-estig,
míg az injekciók hatása pöcshuszár
vágtatással faltól
falig,
mint akik maguk céltalanul edzik,
húzott, nyúzott,
csinált, nem csinált, és alig
tértem magamhoz, arra
vágytam, hogy a fogasra
húznának, spékelő
és gégeroncsoló
eszközökkel, és
agyonlocsoló
csövekkel agyamat
fújnák az alkonyat
felhős koszvörösébe,
soha többé elő
ne jöjjön az, hogy
ember
e föle-taknya Földön
élni
kénytelen, és hogy elbeszélni
kell bármit, értelemmel
– – –
de működött a szív és a
tüdő,
és nem kívánom
velük-megszottyanásom,
de az egészség
állapotára vágyva vágyom.
Hogy ezt írtam, luxus
csak, fluxus,
hagyjuk,
gyere vert velő.
Gyere, te légi zsákba
varrt test kapaszkodása,
láb karmolása tízfalon,
vagy ölyv elől galambok
jegenyekapkodása,
menekülés és borzalom,
ahogy a tollak apró
vitorlái utána
a kertudvar porába
– áldáscsapat –
nem létező eget
dicsérve hullanak.
A pusztulás ege létezik
csak. Elégszer
gondoltam el, ahogy
markomba langyos étel,
forró falat
hullt fogaim közül,
hogy fogyjanak,
apadjanak
testem erői, satnya létezői,
ha csak egy ember is
örül
ennek, ha én magam:
máris értelme van,
szevasz! szorítanám
mákos nudliba bárki
baráti jobb kezét,
moshassa, soha ne
akarjon látni, más mi
kapcsolatba idézni,
felejteni akarjon,
ahogy én azt, a padlón,
azt a fetrengetést nem,
nem felejthetem, nem,
úgy, úgy felejtsen,
ahogy a léti tartás
anyagait nyomom
mutatója s hüvelykje
közé a borzalom
hasi lotyatagát
szakíthatatlanul, mocsokként adom ázva át,
és mert a pusztulás valóság,
nem csak álom,
azt se kívánom,
hogy hasonítsa átlag
elképzelhetéssé,
csak azt tudja: kevéssé
vágyom már jó szavát
az áldásnak, melyért
jobbik énünk e földre
fogantatott, a poklok
minden gyötrelme törje,
ha vágyom bárkire, ha
így elgyengülök,
zuhanjon szélütött
oszlop reám, szakítsam
a hídkorlát-rudat
menekülve,
magasfeszültség-húrokat
érjek, mint pletykaújság
hírében a fiú,
ki lángoló
testtel zuhant sinek
közé, a robogó
vonat szélén kihu-
nyt a lobogás, a vállát
leszakította a
kerék forgataga,
de élt, az ég nagyobb
dicséretére: tudják
meg annak rendjei,
hogy én ily irgalommal
sose lennék irántuk,
ragyogjanak!
kigyújtanám ruhájuk,
apruljanak, középen és
szanatt
vagdalnám sínen őket,
nem csodára levőket
látnék bennük, de létem
okait, és szerényen –
„Dögöljetek az égben!” –
azt mondanám, de minden
ízem
ezt mondaná: pusztuljanak!
Vesszen a lélek s belé
az anyag.
– – – – – – – – – – – –
– –áááááááááá – – – – –
– – – S kértem
mindenemnek
mindennyi részeit:
ha itt, ameddig itt:
ne; józanodjanak.
Emberisten, zabálj,
könyörgök – tépd ezt! falat! –,
legyek fogad.
Bál, Kannibál, Magad.
1997. március 23.
Sorsomat nem kivánom
És nem kivánok élni
Csak nincs mire
cserélni
– – – – – – – – – – – – – – –
PS =
Holtaimra utó, Rád még
elő:
egyenlőségjeled,
Istenem, két minusz.
Nekem szimplán elég:
duplán kihúzz.
Kérlek, biztosra menj
most már legközelebb,
ne legyelek,
faladra, tízfaladra
kenj,
így keljen fel a Nap,
ragyogjunk közös
koszvadás alatt,
és ami ehető, ragadozók
emésszék, hírhozók
Semminkből, bierce-i,
blake-i
vadak és madarak.
Magam, magad.
Ha így lesz, bármi
volt, megéri:
Isten, ha mersz, ölyvnek legyél egérnyi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése