Marsall László: Világűr negyedálomban

Táj ahol minden barna holdkráteres kenyérhéj hatalmas kenyérbarna kontinens lassan emelkedik egyenletes tömör sötétségben égő higanygőz-kukac vaskosabb mint a repülőterek szélzsákja lengedezve kenyérhéjbarna kráterből a függőlegesen emelkedő barnából kiemelkedik és most egy másik harmadik tétován kóvályognak mint messzi viharlámpák a novemberi szélben harmonikázva és most fölröppen a leghosszabb acetilén-fényű giliszta vastag ráncos elefántormány hajladozik mint a barna táj legbüszkébb kisérlete hogy fényes csápjával átüsse a sötétséget nem! meghajlik felém dől szuggesztiv fa-zuhanás akár ha filmeken lángoló fa a vászonból a nézőtérre kidől ösztönösen elkapom a fejem két fejem van? a másik meg se moccan higanygőz-giliszta-óriás közeleg egyre mélyebbre hajlik tüzijáték-rakéta ívben és dagad kétoldalt szükülő sötétség már keskeny gyászkeret a fény rám-dől lágy ütés mintha léggömb koppanna a homlokomon de nincs burok csak elviselhetetlen fényesség semmi forróság csak elviselhetetlen fényesség és csönd kezemet emelem nincs kezem maga a fényes gőz behunyom a balszememet és jobb szememmel orrom tövét figyelem nincs orrom fényes gőz lábam sincs fényes gőz de megyek gyerekkori sokáig-egyhelybenforgásérzés könnyű szédülés megritkít „átdugom mellem közepén a kezemet” hátamonérzem az ujjamat de a mellem a kezem és talán a hátam is maga az egynemű hömpölygő fényes gőz köd csend semmi fulladás spirál-érzések olykor magamból kicsavarodva kiugorva mint a rugó otthagyom magamat fényes gőz a fényes gőzt a fényes gőzben valahol álombeli szökellés gátfutás lassított-felvételérzés egyre ritkább vagyok egyre könnyebb és otthagyja az egyre ritkábbat az egyre ritkább az egyre könnyebb