Hogy felszökött a napsütésre
– tüzes vasak alatt – a kert.
Hogy izzott még e füvek éle.
Most mint a füst futkos a földön
a sötétségbe zárt világ.
Nincsen emlék. Lúgos sötét
marja a tárgyak felszinét;
mint a hámozott dió nedve,
beleevődik mindenedbe
ez az árkoló, keserű,
eredendő feketeség.
És futsz és rászakadsz a rácsra,
hogy megvetemedik a tested;
rozsdája arcod tetoválja,
fémes virágok és keresztek –
a pusztulást arcodba zárták:
rázod kerted fekete rácsát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése