Léon-Paul Fargue: A száműzetés

Egy nimfa visszafordult

Az ősz vörös savában.

Fénylett egy lepkeláb

A füstnek melegében.

Egy város! Ujra város,

Mely nézi fátyolán át,

Gyanta-ábráival,

Csillagok nyüzsgő fölfalóját,

Méz-maradékért harcra kelve

A vas-pillével,

Mely ekevasat vág a mennybe.

A tűz zeng-zsong a konyhán,

Ember kacagtat kócbabát,

Fárosz nyujtózik az árnyékra

S az menekül, mint egy szegény.

Hajdanában megálltam én

Estefelé a nyár teljében,

Szárny-nélküli kapu alatt,

Hol ittak mély udvarokat

Sebes léptekkel, csalfa fejjel,

Szilaj-formáju boltokat,

Mérgező, ködlő tárgyakat,

S félve neveztem meg magamnak.

Estefelé megálltam én

Az elitélt kapu előtt,

Ahonnan zenét hallani.

Vert a szívem. Belémerültem

A megfutásba, elhajlásba,

Hol rosszul-rejtett titok csillog.

De a tornác végén megláttam

Az árnyat szabó módra ülni,

Pók hóna alatt várakozni.

A tornác hosszán, mit bemocskolt

A hollók rekedt horkolása,

Egy külvárosi állomáson,

Hol az ajtó dobként csapódik,

Ujra becsapták, és faggattak

A fulladt füst záptojásából,

A mérleg rovátkolt szemében,

Mely tükrözi a temetőt,

Ahol az ujságárus asszony

Kendőjébe fiát siratja,

S a bánat nyomán lelkem itta

Üres lelkét bús vonatoknak,

Alusznak legyeket cserélve

A zsiradékkal telt redőben,

Hol éj zsörtölődik csepegve.

Mint ők, hordom kálváriám,

Mint ők, a kápolnába érek

Betegek sorfala közén.

S mint társaim, úgy teszek én.

Jöjj vissza. Mentsd meg gyermeked,

Kinek hiányzik a szemed.

Beszélj hozzám a tó mélyéből,

Vagy menny ormáról, hogyha ez

A föld maradványából épült.

Kicsiny vagyok. S te óriás.

Igy van. Eszméd elfogadom.

Elismerem: nyomoruságom

A vágyaimmal okozom.

Ládd, szelid vagyok és remélek.

Hadd hagyjam el látható testem.

Hadd rohanjak le grádicsán
Minden próbáknak és sebeknek,

Hadd szeljek át minden szisztémát,
A Napok inkubusait,

Tűzcseppeket, sárcseppeket,

Ismerni téged, ez a szomjam.

Szigorú gyengédséged nélkül

Életem csak egy álom álma,

Melyet bolygatnak korcs lidércek.

A városban, mely oly süket, mint

Fülbemászókkal telt gyümölcs,
A fal előtt, hol szemlélődöm,

A halál céltáblája ez,

A szellem lombjai között,

A szavak sulykai alatt,

A csapszékben, hol lekopasztom

Szerelmünk algáit s iszapját,

A lüktetésben, ahová lök

A tenger ágyudöreje,

Mely mint üzenet érkezik,

Hogy szívem tévelygéssel telve,

Ne fossz meg engem haragodtól.

Tenélküled, őnélküle

Ismeretlen holttest vagyok csak,

Verejtéktől csapzott sörényem

Ólom-kék homlokra tapad

S leroskadok idegen földre

Oly gyülekezet közepette,

Mely nem érinti meg arcomat.

[fordította Weöres Sándor]