Aki elment az elment, mondták gyermekkoromban az
öregek.
S ez nem egészen így van.
Láttam, hogy asszonyok keltek útra hajnalban, vasalt
széles szoknyákban,
magassarkú, bársonyfekete cipőben
és néhány férfi is átlépte küszöbünket, valamennyien
ébren voltunk,
a búcsúzó még egyszer felénkfordult,
szelíden intett s hátán a batyuval elindult a nap
felé,
ami a határszéli fák koronájában üldögélt.
Aki elment, az elment, mondta az anyám, sohse
keseregjetek a kósza lélek után.
Aki elment, az elment, mondtam én is, de ugyanakkor
mélységesen éreztem,
aki egyszer nálunk volt, az többé sohasem mehet el
tőlünk egészen.
Emlékszem rá: az előbb még ott énekelt az öreg
szalmaszéken
és a szék itt maradt.
Emlékszem rá: melyik tányérból kanalazta ki a
levesét
és a tányér itt maradt.
Emlékszem rá: ahogy az eresz alatt bóbiskolt,
pipázott,
köhögésével felébresztette az alvó kutyát, kiköpött
a földre,
ekkor hangyák jöttek elő valahonnan
és az eresz itt maradt, az álmos kutya s a falánk
hangyák is itt maradtak.
A búcsúzó menyecske ránevetett az apámra:
és az apám itt maradt.
A búcsúzó legény ránevetett az anyámra:
és az anyám itt maradt.
Aki szeretett engem, távozása előtt megcirógatta az
arcom:
és én itt maradtam.
Aki elment az elment mondták gyermekkoromban az
öregek.
S ez egyáltalában nem igaz.
Sokan elmentek már tőlem, de senki sem tudott igazán
a faképnél hagyni.
Úgy állok itt, mint akinek senkije nincsen
és van egy kosaram, amiben mindenki benne van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése