Riának hívom őt
De éppúgy mondhatnám sónak, vagy villámnak is
Sok értelmetlen dolgot csinálunk, azt mondjuk rá,
hogy szép s azután
kiejtjük
kezünkből
Röntgenfényből faragták, átsugárzik a falakon és
szavaimon
Haj, de igen messze van
Ha egyedül vagyok, odaül homlokom elé, nagyon
fájhatok neki
Sóhajt s testemre hullajtja fájdalmait
Csodálatos, hogy más nem vette észre feje fölött a
virágokat
Pedig én láttam, hallottam is, színes harangokat
dobálnak jobbra-balra
Belőlük mosolyognak föl jövőbeli gyerekei
Közöttük jár, nagy gonddal ügyel rájuk, de erről sem
tud
Azt hiszi ilyenkor, hogy takarít, vagy, hogy engem
kínál meg vacsorával
Egy hangvilla két ága vagyunk
S mégis, ha egymásra nézünk
Néha rekedten száll föl a szomorúság.
1924 ősze
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése