Rainer Maria Rilke: Egy barátnőm emlékére

Halottaim vannak s úgy hagytam én
el őket, hogy csodáltam, míly nyugodt,
holt-létében mind milyen otthonos,
jártas, bár hírük más. Csak te, te térsz
vissza; hozzám érsz, körbejársz, belé-
botolsz egy tárgyba s tőled-csendülőn
elárul. Ó, ne vedd el azt, amit
már-már tudok. Mert igazam van; és
te tévedsz, hogyha benned bármi még
honvágyat kelt. Lelkünk formálja így;
e vágy nem itt él, létünkből csupán
mi tükrözzük át ismert tárgyainkba.
Azt hittem, messzebb jársz. Zavarba hoz,
hogy épp te tévelyegsz, ki annyival
többet éltél át, mint a többi nő.
Az, hogy holtodon rémületbe estünk,
vagy inkább: hogy erőszakos-sötéten
szakadt az Eddig s Ezután közé -:
ránk tartozik: mint annyi más, ez is
megértésünké, új feladatunk.
De hogy magad is megrettenve félsz
még most is ott, hol félni céltalan,
hogy öröklétedből elvesztegetsz
egy részt, s ma itt vagy, barátnőm, ahol
még születetlen minden, s aki szét-
szórtad magad a Mindenségbe már,
nem érted úgy a végtelen világok
csillagjárását, mint a tárgyak itt -
s a körforgásból, mely sodrába vont,
valami néma vonzás, nyughatatlan
erő húz le a lepergett Időbe -:
ez betörőként tör rám olykor éjjel.
S ha azt mondhatnám, jöttöd csupa kegy,
nagylelküséged, bőség telje küldött,
oly magabiztos vagy, magadba-tért,
hogy gyermekmódra jársz, nem is szorongsz
sötét helyeken, hol baj érne tán -:
de nem: te kérsz. S ez néha csontomig
hasít, fűrészként marcangolja húsom.
Ha szemrehányó szellemed lopózna
lopva mögöttem, éjszaka, midőn
zsigereimbe s tüdőmbe huzódom,
szívem legárvább végső odujába,
e kérésnél iszonyúbb nem lehetne
szemrehányásod. Mit kérsz hát, felelj.
Mondd, keljek útra? Hagytál valahol
egy tárgyat és az szenved nélküled,
utánad óhajt? Keressek olyan
országot, melyet nem láttál, noha
ikerfeled volt, szemednek rokon?
Hajózom majd folyóin, falura
megyek régi szokásokat kutatni,
beszélgetek a kapukban a nőkkel,
ha gyermeküket hívják haza: nézem.
Megfigyelem, a földek, rétek ősi
munkája közben hogy öltik magukra
ott künn a tájat; elvezettetem
királyuk elé magam, papokat
megvesztegetek, hagyjanak megállni
a legnagyobb álló-szobor előtt
és zárják rám a szentély ajtaját.
Később, mikor már sokmindent tudok,
csak állatokat nézek egyszerűen,
könnyed mozgásuk hátha izmaimba
siklik át; és iramló, kurta létet
nyerek tekintetükben, mely nyugodtan
bocsát el, lassan, s nem ítél felőlem.
A kertészekkel felsoroltatom száz
virág nevét, hogy szépséges nevükben
- név-cserépben - száz csodás illatuk
maradékát megőrizzem örökre.
S gyümölcsöket veszek, gyümölcsöket,
bennük kettőzve él a táj, egével.
Mert ezt értetted te: a telt gyümölcsöt.
Magad elé halmozva tálakon
színekkel mérted érett súlyukat.
Gyümölcsre néztél, hogyha asszonyokra,
s így néztél gyermekekre is, szived
lüktetett létük formáin belül.
S gyümölcsül nézted végül önmagad,
kifejtőztél ruhádból, a tükör
előtt, és úgy merültél el vizébe,
hogy mély nézésed mélye nagyra tágult
s nem szólt: ez vagyok én; hanem: ez ő.
Nézésed így lett végül tárgytalan,
nem is kiváncsi s oly igen szegény,
már rád sem áhított: megszentelődött.
Így őriznélek téged most, amint
tükröd mélyébe álltál, benne már
távol mindentől. Mért vagy más, ha jössz?
Mért lépsz ki onnan újra? Mért kivánod,
hogy elhiggyem: a borostyánkövekben
nyakláncodon volt valami nehéz
a súlyból még, mi nincs az odaát
elnyugvó képeken; miért mutatsz
tartásodban komor sejtelmet és
miért hogy tested körvonala mint
tenyér rajza úgy tárul ím elém,
s ha nézem, már a sorsod rajza csak?
Jőjj hát a gyertyafénybe. Holtakat
nem nézek félelemmel. És ha jönnek,
joguk van rá, hogy úgy időzzenek
tekintetükben, mint a többi tárgyak.
Jőjj hát; csituljunk néhány percre el.
Nézd e rózsát íróasztalomon;
ha rajta fény oly félénk nem remegne
mint rajtad: nem lehetne helye itt.
Maradt volna a kertben, nem vegyül
velem, vagy ott kinn szirma vész - de most
itt él: tudatomból vajon mit érez?

Ne rémülj meg, ha most megértem, ó,
dereng immár: nézd, mit tegyek, ha tán
belehalnék is: kell, hogy ezt megértsem.
Megértsem azt, hogy itt vagy. S értem is.
Miként a vak körbetapint a tárgyon,
érzem végzeted s nincs nevére név.
Sírjunk hát együtt most, hogy kiemelt
tükrödből valaki. Még tudsz-e sírni?
Nem tudsz. Könnyed sava, kibuggyanóban,
érett tekintetedbe változott,
míg arra törtél: minden zsenge nedved
erősebb létre forrjon így, amely
vaktában száll, egyensúlyban, körözve.
S egy véletlen, végső véletlened
legtávolibb ormodról visszarántott
olyan világba, hol a nedv akar.
Nem rántott vissza teljesen; először
lényed egyrészét tépte vissza csak,
de ahogy súlyosult, nőtt e körül
a valóság, egész-magad kivántad;
s kifejtetted, kínlódva, töredékben
a törvényből, mert kívántad magad.
Kimerültél, s leástál éjmeleg
szíved földjébe a még zöld magért,
melyben halálod: a tiéd, saját
élted saját halálcsírája duzzadt.
S megetted mind, halálod magvait,
akárcsak mások, magvát mind megetted
s édes utóíz áradt benned el,
mit nem is vártál, édes lett az ajkad,
te, érzékedben, bennen, régen édes.
Ó, sírjunk hát. Tudod, hogy véred e
páratlan forgásból mily tétován
s kedvetlenül tért hívásodra vissza?
Milyen zavartan vette föl megint
a testi kisebb körforgást; belépett
gyanakvón, ámulón a méhlepénybe
s messzi útjától hirtelen kifáradt.
Ám te nógattad, hajszoltad tovább,
úgy vonszoltad, mint csorda-állatot
a tűzhöz égő áldozatra vonnak;
s azt akartad: még vidám is legyen.
A kényszer végül sikerült: vidáman
futott a vér, magát megadva. Úgy
tetszett, mivel más mértékhez szokott
szíved: nem régen tart ez így; de most
az Időt élted, s lassú az Idő,
az Idő száll, nő, olyan az Idő, mint
betegségünk lassú rosszabbodása.
Milyen rövid volt életed, ha azzal
méred: hány órán, ülve hallgatag,
mint hajlítottad tág jövőd, erőd
sugarát mind az új gyermekcsirához,
mely újra sors volt. Ó, sanyarú munka.
Ó, munka, képtelen. Te végbevitted
naponta, vánszorogva bár, kihúztad
szövőszéked szép keresztfonalát,
s minden fonalad másra szőtted el.
S kedved végül még ünnepet kivánt.
Merthogy ez megvolt, jutalmad akartad,
mint gyermekek, kik édeskeserű
teát ittak, mely gyógyít, úgylehet.
S megjutalmaztad önmagad; mivel
tőled mindenki más oly messze járt;
kedves jutalmad nem tudhatta senki.
Te tudtad. Gyermekágyadban fölültél
s előtted tükör állt, mindent egészen
rád tükröző. Ott most minden: Te voltál,
előterében fénylőn - s benn csak a
szép káprázat: nő, aki szívesen ölt
ékszert, fésüli, berakja haját.
Így haltál meg, mint hajdan annyi asszony,
fülledt házban, ódivatú halállal,
szülő-nők halálával, kik ujólag
bezárulnának, s többé már hiába,
mert a Sötét, a magzat ikre, vissza-
tér újra, belép, méhükbe tolakszik.
Nem kellett volna felkutatni mégis
siratóasszonyokat? akiket,
mert pénzért sírnak, meg lehet fizetni,
s átzokogják a csöndes éjszakát.
Szokások kellenének! Nincs elég
szokásunk. Minden porlik, szóba foszlik.
Jönnöd kell hát, halottan, és velem
sírnod ma itt. Hallod-e, hogy kesergek?
Bár vethetném ma kendőként halálod
széthullt cserepeire hangomat
s téphetném, amíg ronggyá nem szakadna,
s lenne ily tépett számon is a szó,
hangomban dideregne remegőn;
s ha panasz lenne csak. De vád is ez:
nem őt, az Egyet, aki kiemelt
magadból (olyan ő, mint bárki más),
én benne most: a Férfit vádolom.
Ha szívem mélyén valahol fakadna
még ismeretlen gyermeklét, talán
gyermekkorom legtisztább gyermekálma:
ne tudjak róla. Angyallá gyurom
rá se tekintve, mennyekig hajítom,
élsorába a fennszóval kiáltó,
Istent emlékeztető angyaloknak.
Mert e kínnak már vége-hossza nincs,
nem bírjuk el; meggörnyeszt ez a súly,
a kúsza kín, a hamis szerelem,
amely elévült megszokáson épül,
jog a neve s jogtalan gyökeréig.
Van-e férfinak bírni joga nőt?
Lehet-e övé, ami hullva hull,
el-elkapja csak s boldogan röpíti
magát megint, mint labdát a gyerek.
Ahogy Nikét a hadvezér se képes
hajója orrán fogva tartani,
ha az istennőt titkon-lenge lénye
sós szél fényébe rántja hirtelen:
így nem hívhatja egyikünk se vissza
a már ránk nem tekintő nőt, ha az
léte keskeny szegélyén tovatűnik
botlástalan, csodásan -: s aki hívja:
hivatásból, kedvtelve vétkezik.
Mert ha van vétek, akkor ez a vétek:
a kedves szabadságát nem növelni
szabad bensőnk minden szabad hevével.
Csak ezt tehetjük: akit szeretünk,
engedjük el; mert egymásba fogózni
tanulnunk sem kell, oly könnyű dolog.
Itt vagy-e még? Melyik sarokba vagy?
Te minderről sokat tudtál, s erőd
oly sokra volt, elmenvén, mindeneknek
kitárulón, akár a virradó nap.
Az asszony szenved, szeretni: magány,
s a művész néha sejti munka közben:
át kell formálnunk, műbe, a szerelmet.
Te elkezdted; abban, mit most a hír,
megfosztva ettől, torzít - ez ragyog.
Ó, tőled minden hírnév távol állt.
Fénytelen éltél; szépséged szelíden
vontad be, akár zászlót ha bevonnak
ködös-szürke hétköznap-reggelen,
dolgozni vágytál, hosszan, semmi mást -
s megállt a munka, mégiscsak megállt.
Ha itt vagy még, ha ebben a homályban
akad még hely, hol szellemed a sík
hanghullámokon érzően lebeghet,
melyeket egy magányos hang az éjben
magas szoba légáramán kavar:
hallgass meg: jőjj, segíts. Lásd, így esünk,
nem tudva mikor, vissza csúcsaink
magasáról a nemvárt mélybe, hol
mint álomban, hálóba bonyolódunk,
s nincs ébredés belőle, meghalunk.
Előrébb senki sincs. Mert bárkivel,
ha vére hosszú műbe lüktet át,
megeshet, hogy már nem szökell magasba,
értéke-veszve lezuhog a vér.
Mert valahol ős-ellentét feszül
az élet és a nagy munka között.
Hogy ezt belássam s elmondjam: segíts.
Ne jőjj vissza. Légy, hogyha bírsz, halott
a holtak közt. Halottnak sok a dolga.
Segíts, de úgy, hogy lényed szét ne szórd,
szívemben segíts, mint a messzeség.

[fordította Szabó Ede]