Valamivel azután, hogy leültünk ebédelni
egy hosszú asztalhoz egy chicagói étteremben,
és beletemetkeztünk a súlyos étlapokba,
egyikünk – egy szakállas, színes nyakkendős férfi –
azt kérdezte, hogy felmerült-e már valamelyikünkben,
hogy Zénón apóriáit Szent Sebestyén mártíriumára
alkalmazzuk.
A két személy közötti különbség
sokkal frappánsabb volt,
mint a cornwalli tyúk és a mandulás pisztráng közti
–
addig e kettő közt vacilláltam –, úgyhogy felnéztem,
és becsuktam
az étlapomat.
Ha – folytatta a nyakkendős –
egy tárgy, amely átszeli a levegőt,
sosem éri el a célját,
mert előbb mindig kénytelen megtenni az éppen előtte
álló út felét,
abból az következik, hogy Szent Sebestyén nem
halhatott meg
nyilak okozta sebek következtében.
Nem, a halál oka az a rettegés volt,
amit a nyilak véget sosem érő közeledése váltott ki
belőle.
Szent Sebestyén, Zénón szerint, szívrohamban
halhatott meg.
Azt hiszem, a pisztrángot választom – mondtam a
pincérnek,
mert épp rajtam volt a sor,
de ez alatt az elegáns ebéd alatt végig
a nyilakon járt az eszem, amelyek örökösen
közelednek
Szent Sebestyén sápadt, remegő húsához:
a nyílvesszők flottája folyamatosan megfelezi a kis
távolságokat,
amelyek az oszlophoz kötözött testig tartanak,
még azután is, hogy az íjászok összepakoltak, és
hazamentek.
Aztán a golyóra gondoltam, amely sosem éri el
William Borroughs feleségét, akinek a fején egy alma
inog,
a ráöntött sav sose jut el annak a lánynak az
arcáig,
és az Oldsmobil sose löki a kutyámat az árokba.
Zénón elmélete ott lebegett az asztal fölött,
mint holmi gondolatléggömbök a Krisztus előtti
ötödik századból,
de a villa mégiscsak elérte a számat,
falatokban szállítva a spárgát és a rántott halat,
és miután társalogtunk, ettünk, és emelgettük a
poharainkat,
kiléptünk az étteremből, és jó éjszakát kívántunk
egymásnak az utcán,
aztán pedig, a magunk külön útjain, elsétáltunk a
világba, ahol a dolgok
megérkeznek,
ahol az emberek eljutnak oda, ahova elindultak –
ahol a vonat a gőz felhőiben beér az állomásra,
ahol a vadlibák nagy loccsanással leszállnak a tó
felszínére,
és ahol az, akit szeretsz, átszalad a szobán, és a
karodba ugrik –
és igen, ahol hegyes nyilak döfnek át egy testet,
összevérezve a szent lágyékát és csupasz lábfejét,
az európai vallásos festészetnek ezt a népszerű
témáját.
Volt egy életrajzíró, aki tolltüskés sündisznóhoz
hasonlította.
[fordította Kőrizs Imre]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése