Billy Collins: Asztali beszélgetés

Valamivel azután, hogy leültünk ebédelni

egy hosszú asztalhoz egy chicagói étteremben,

és beletemetkeztünk a súlyos étlapokba,

egyikünk – egy szakállas, színes nyakkendős férfi –

azt kérdezte, hogy felmerült-e már valamelyikünkben,

hogy Zénón apóriáit Szent Sebestyén mártíriumára alkalmazzuk.

A két személy közötti különbség

sokkal frappánsabb volt,

mint a cornwalli tyúk és a mandulás pisztráng közti –

addig e kettő közt vacilláltam –, úgyhogy felnéztem, és becsuktam

az étlapomat.

Ha – folytatta a nyakkendős –

egy tárgy, amely átszeli a levegőt,

sosem éri el a célját,

mert előbb mindig kénytelen megtenni az éppen előtte álló út felét,

abból az következik, hogy Szent Sebestyén nem halhatott meg

nyilak okozta sebek következtében.

Nem, a halál oka az a rettegés volt,

amit a nyilak véget sosem érő közeledése váltott ki belőle.

Szent Sebestyén, Zénón szerint, szívrohamban halhatott meg.

Azt hiszem, a pisztrángot választom – mondtam a pincérnek,

mert épp rajtam volt a sor,

de ez alatt az elegáns ebéd alatt végig

a nyilakon járt az eszem, amelyek örökösen közelednek

Szent Sebestyén sápadt, remegő húsához:

a nyílvesszők flottája folyamatosan megfelezi a kis távolságokat,

amelyek az oszlophoz kötözött testig tartanak,

még azután is, hogy az íjászok összepakoltak, és hazamentek.

Aztán a golyóra gondoltam, amely sosem éri el

William Borroughs feleségét, akinek a fején egy alma inog,

a ráöntött sav sose jut el annak a lánynak az arcáig,

és az Oldsmobil sose löki a kutyámat az árokba.

Zénón elmélete ott lebegett az asztal fölött,

mint holmi gondolatléggömbök a Krisztus előtti ötödik századból,

de a villa mégiscsak elérte a számat,

falatokban szállítva a spárgát és a rántott halat,

és miután társalogtunk, ettünk, és emelgettük a poharainkat,

kiléptünk az étteremből, és jó éjszakát kívántunk egymásnak az utcán,

aztán pedig, a magunk külön útjain, elsétáltunk a világba, ahol a dolgok

megérkeznek,

ahol az emberek eljutnak oda, ahova elindultak –

ahol a vonat a gőz felhőiben beér az állomásra,

ahol a vadlibák nagy loccsanással leszállnak a tó felszínére,

és ahol az, akit szeretsz, átszalad a szobán, és a karodba ugrik –

és igen, ahol hegyes nyilak döfnek át egy testet,

összevérezve a szent lágyékát és csupasz lábfejét,

az európai vallásos festészetnek ezt a népszerű témáját.

Volt egy életrajzíró, aki tolltüskés sündisznóhoz hasonlította.

[fordította Kőrizs Imre]