Petri György: Belső beszéd

Ketten mennek az utcán.
Alattuk aszfalt sávja siklik,
ha lenéznek rá: áramló pórusok
özöne, olykor: villámló szemét.

Ketten mennek az utcán.
Szemmel jeleznek: „Nézd,
satnya fák bádogszínű lombja;
nézd, izzadság ragyog az őr homlokán,
vaskapu ontja rá a hőt.”
Szótlan olvasnak egy plakátot,
és felvonják szemöldökük.

Ketten mennek az utcán.
Valahol voltak: egy lépcsőházban
rájuk hűlt az ing,
talán egy liftben
szagolták a linópadló szagát.
Egy ajtót kerestek, kopogtak,
köszöntek, valamit morogtak,
a széket nyikorgatták, bólogattak.

Ketten mennek az utcán,
a madárzajos fák alatt.
A nőket nézi egyikük,
lágy képlékeny tekintete
könnyen körülvesz keblet, combot,
elvész szoknyaráncban és mellfodorban.
Levegőért kapkod a másik,
szürke hőben üveg sört képzel,
és üreseket nyel, mert szólna:

– Most mondjam el, hogy nem áll össze
szellemem; roncsok nemzenek
roncsot agyamban, temetőnyi
üzekvő tetem szaporítja egymást,
robbanásig telítve
a memória raktárhiányát?
Hogy itt már csak én ismerem ki
az esetleges járatokban magam,
én tudom, mikor kell
félrelépni egy lerobajló
romköteg alól? A gyalázatos
otthonosságról most beszéljek,
mellyel zűrzavaromban járok?
Hogy nem szégyelltem kiismerni
romhegyem ingó statikáját,
biztos pontokat megjegyezni,
próbálgatni, mert semmi elv
nem működik?
Feladtam
az egység utáni sóvár vágyamat:
milyen gyalázat érhet még?
Fürgén iramlok itt, mint a patkány
vagy tolvaj, s még a hasznát
is tudom mindennek, ahol
ember lépést se tudna tenni,
és vége annak, ki a járást itt megtanulta.
– Ezeket mondta volna, de
hely és idő alkalmatlan.
Beletörődik, visszatér
az élet szokottabb képeihez,
és csak int: „Nézd, milyen komikus,
ha egy erényes angolkosztüm kamgárnján így kirajzolódik
a csontos háton a melltartó pántja.
Ez a szigorú lány siet
feddhetetlen célok felé,
de kiizzad, míg így üget,
és kosztümjén már ott a folt
a titkolt hónaljak alatt.
Illetéktelen szemek nézik
kebeltartója pántjait,
idegen férfiak tűnődnek:
retiküljében tart-e Desodort,
s a fiókjában apró
tablettát celofánlevélben.”