Petri György: Radnóti Sándornak

Tényleg, úgy tűnik, akarok még élni,
túl- és feléldegélni.
Ropogtatván, mint vaddisznó a makkot,
a férgestül is tápláló napokat.

Miért pont én ne?
Nem mintha akarnám, csak valahogy megvagyok.
És míg az idő el nem fogy előlem,
maradok is helyt, záróra előtti

végvendég. Felőlem csak borogassa
a székeket négy lábbal az ég felé,
szégyentelenül, hogy hasuk kitessék,
a személytelen személyzet. Jogos

időmet kiülöm. A ceh kiegyenlítve,
újságom van, ha mást nem, azt olvasom
visszafelé, vagy a megfejtett rejtvény
kérdéseit próbálom felidézni.

(Elüthetetlen idő nincs, csak buta ember.
S lehet, hogy még kisírok egy pohárral
a bajuszos kis hölgytől. Az ilyenekben
forgok, mint kulcs a zárban.)

Ha nem: nem. Unatkozni se kutya,
sőt szomjazni se. És hátha benézel, épp te,
s hátha továbbállunk, támad egy ötlet,
vagy – egy darabon – együtt ballagunk hazafelé.