Tomas Tranströmer: Schubertiána

I

Esti sötétben, New York mellett, egy kilátóhelyen,
 ahonnét egyetlen pillantással átfogható
 nyolcmillió ember otthona.
Hosszú, csillámló hóbucka az óriásváros, spirálgalaktika,
 oldalnézetből.
Benn a galaktikában a kávéscsészéket átlökik a pulton,
 kirakatok koldulnak, a nyüzsgő cipők
 nem hagynak nyomot.
Fölfelé kapaszkodó tűzoltólétrák, nesztelenül csukódó
 liftajtók, hangok szüntelen tengermoraja
 a biztonsági zárral felszerelt ajtók mögött.
Összecsuklott, szunyókáló alakok a metrókocsikban,
 a robogó katakombákban.
Azt is tudom - minden statisztika nélkül is -, hogy
 valamely szobában ott most épp Schubertet
 játszanak, s hogy ezek a hangok valakinek,
 épp most, mindennél valóságosabbak.

II

Az emberi agy végtelen terei, ökölnagyságnyira összegyűrve.
Áprilisban visszatér a fecske az eresz alatti, tavalyi
 fészkébe, ugyanabba a csűrbe, ugyanabba a faluba,
 Transvaalból érkezik, átkel az Egyenlítőn, hat hét alatt
 átrepül a kontinensen, épp e parányi pont
 felé kormányoz e hatalmas területen.
Az pedig, aki öt vonó néhány, egészen szokványos
 akkordjában az egész élet jelzőfényeit felfogja,
aki a folyót áttereli a tű fokán,
az egy kövérkés, bécsi fiatalember, barátai "Szivacsnak"
 becézik. Alváskor sem vette le szemüvegét,
 és minden reggel az írópolchoz állt, pontosan.
Miközben a csodálatra méltó százlábúak
 mozgásba lendültek a kottafüzeten.

III

Játszik az öt vonó. Langymeleg erdőkön át baktatok
 haza, lábam alatt rugódzik a föld,
magzatként összekuporodom, elalszom, súlytalanul
 gördülök a jövőbe, s hirtelen megérzem:
 a növényeknek is vannak gondolatai.

IV

Mi mindenben kell bíznunk, hogy leélhessük
 hétköznapjainkat, anélkül, hogy föld alá süllyednénk!
Bízni a hótömegben, mely a hegyoldalba kapaszkodik
 a falu felett.
Bízni a titoktartási ígéretekben, a "kölcsönös
 megegyezés" mosolyában, bízni abban, hogy a rossz
 hírt hozó távirat nem ránk vonatkozik, hogy az a
 benti, gyors baltacsapás még várat magára.
Bízni a kocsi tengelyében, mely az autóúton feszül
 alattunk, a háromszázszorosra nagyított acélméhraj
 kellős közepén.
De mindebből tulajdonképpen semmi sem méltó bizalmunkra.
Az öt vonó azt mondja, hogy valami másban bízhatunk.
 Miben? Valami másban. És a vonók elkísérnek
 egy darabig az úton, arrafelé.
Mint amikor a lépcsőházban kialszik a lámpa, és a kéz
 bizalommal követi a vak korlátot, mely
 a sötétben is tudja az utat.

V

Összeszorulunk a zongora előtt, és négykezest játszunk,
 f-moll, két kocsis egy fogaton,
 kissé nevetséges a kép.
Úgy tűnik, csengő súlyokat rakosgatnak kezeink
 előre-hátra, mintha ellensúlyokat mozgatnánk,
hogy megpróbáljuk megbillenteni egy hatalmas mérlegkar
 iszonyú egyensúlyát: az öröm
 épp annyit nyom, mint a szenvedés.
"Olyan heroikus ez a zene" - mondta Annie, és igaza volt.
De akik a tettek emberére sandítanak irigyen,
 s legeslegbelül megvetik magukat,
 hogy nem lettek gyilkosok, azok itt
 nem érzik magukat otthon.
S akik embereket adnak és vesznek, s azt hiszik,
 minden eladó, azok itt
 nem érzik magukat otthon.
Nem az ő zenéjük. A hosszú dallam, mely minden
 változásban önmaga marad, olykor csillámló
 és lágy, olykor érdes és erős, csiganyom és drótkötél.
A csökönyös zümmögés, mely épp most
együtt száll fel velünk
a mélyből.

[fordította Thinsz Géza]