Vlagyimir Majakovszkij: Valamit a karmesterről

Az étteremben villanyfény veresben.
Hölgyek hájával befolyt karosszékek.
Egyszerre kifutott a sértett karmester,
s megparancsolta: sírjanak a zenészek.

Ni, ott egy vendég épp a szakállába
dugott be egy ízes, kövér lazacot.
Rézkönnyek öklével egy trombita rafináltan
zsíros pofájába csapott.

A nagy krákogástól ideje sem telt még,
hogy sikolyt böffentsen ki arany állán.
A trombonnal, fagottal agyba-főbe verték,
összenyomták és átugrálták.

Az utóbbi az ajtóig sem érkezhet.
Meghalt - a szószban az álla.
A karmester megőrült. A zenészeknek
parancsot adott: bőgjenek, mint az állat.

A leitatott hájtömegnek fogába belévert
mint rézkalácsot, egy harsonát.
Fájt és fülelt: a felfújtak begyében
duplán viharzott a jajgatás.

S hogy reggel a tulaj a dühtől étlenül
a számlával előlépett:
a karmester a csilláron függött éktelenül
elkékülve - és mindegyre kékebb.

[fordította Jánosy István]