Samuel Beckett: Serena I

a jó öreg British Museum nélkül
Thalész és Aretino
a Regent's Park kebelén a lángvirág
sistereg a mennydörgés alatt
skarlát gyönyörűség ezen a földön sodródó haltetem
minden Istennel terhes dolog
lepréselve és vérben
egy szövőmadár mandarinvörös a hárpia fennhéjáz
a kondor ugyancsak redves boában
kukkolják majomdombon át az elefántokat
Írország
a fény leszivárog ősi szurokfészkeikre
kiszippant engem szélfelől a régi hű darab
George pávián lángvalagához
ah túloldalt az vipera
nyársra húzza patkányát
hófehér
belei izzó kályhacsövében
limae labor

ah atyám ki vagy a mennyekben

kapom azon magam hogy a Primrose Hillről
Blessed Islesnek nézem a Crystal Palace-t
ó jaj már csak ilyennek kell lennem
hát Ken Woodban ki más is lelne rám
dermedt lélegzettel a dzsungel közepében
csak a leghajszoltabb szerelmesek
meglep hogy megindít a Tower-hídnak
bókoló rengeteg kusza kémény
a vipera-pukedli a City felé oda-vissza
míg az alkonyatban egy uszály
gőgjétől elvakulva
félretaszítja a billenőgerendát
majd a mentő szürke rakterében
sóhajok apályperemén zihálva
majd lekuporodom a csőcselék közé
mígnem egy pimasz kis takonypóc karikás szemű
faggatni kezd hogy kell-e még a Mirror
őrült dühvel spurizok át a Házas Férfiak szállásán

Véres Tower
és fene messze teljes sebességgel átvág Wren óriás kötekedője
és szidom a ketrecbe zárt napot lihegve a padozaton
a lángoló urna alatt
nem születtem Defoe-nak

de Ken Woodban
ki lelne rám

fivérem a légy
a közönséges házilégy
kikever sötétről a fényre
letanyáz helyén a napon
hat lábát köszörüli
örvend szárnyainak-pikkelyeinek
ez élete ősze
nem hízlal többé se tífuszt se mammont

[fordította Báthori Csaba]