Kormos István: Tengermély

Sötétség tengermélyi csöndje.
Elsüllyedt tárgyak: asztal, szék, pohár,
pohárban tintavíz, földreomolt
fehér ing, és Attila gyöngybetűi
falamra felszögezve, valahol
menyét-lábú másodpercmutató,
szurokba mártott négy szobasarok,
vagytok-e – –

Álomtalan ágy imbolyog velem:
úszó sziget korallok kése közt;
az arc tenyérben; válj tenyér homokká,
fölinni ébrenlétem cseppjeit.

Ha most látnál! hiányod-kalodában!
Lehúnyt szempillád mögül madarak
suhognának a kín falaira,
s akkor sötétem csőrrel szétverik,
szárnyukkal csöndemet is szétverik.

Akkor világítana homlokod,
gyerekkorom Szent-István napjait, zöld,
sárga, fehér, piros rakéták dörgő
csillagaival idézve, szaladna
tíz fényujjad a halántékomon,
édes lehelleted az arcomon.

Felröpítenél három buborék
ezüst-nevetést, falhoz koccanót,
egyikből lenne álmos kiscsikó,
másikból széna, harmadikból jászol,
s lennének újra ezüst buborékok,
abból Három Királyok; idejön
ágyamhoz Gáspár, Menyhért, Boldizsár,
fülembe kántál, s nagy botjuk lekoppan.
Utánuk te, zöldvessző-derekú,
cipőidből kilépsz, hozzám hajolsz,
villog két térded: villamos halak,
szétúsznak a mélytengeri sötétben,
megtölteni meleggel; kibomol
hajad erdeje elborítani,
hagyod nyers tüzét szétáramlani,
szíved harangjátékát hallani.
Elsüllyedt tárgyak: asztal, szék, pohár,
pohárban tintavíz, földreomolt
fehér ing, és Attila gyöngybetűi
falamra felszögezve kölcsön-órám
menyét-lábú másodpercmutatója,
szurokba mártott négy szobasarok
egy intésedre földerengenek.

De most csak ez a tengermélyi csönd.
E tengermélyi sötétség körül.
Sós veriték, vállcsontok ropogása.
Az ablakot eső és szél sikálja.