Orbán Ottó: Óda a Tagadás Múzsájához

Nem és nem. Csupa romlandó képzet,
alkalmi metafora és hiú hasonlat,
kristály meg krinolin bim-je meg bam-ja, szédült összhangzattana
vérnek és haragnak egy orv zenékkel csipkés mór mecsetben;
ostoros sugallat, bárányod cigarettacsutkával szája szögletében
és a hasztalan fölismerések méla kolompját rázva
ballag egy eszményi legelő zöld háttere előtt.
Nem, nem, nem. Talmi pásztorjáték. Veszélytelen dallam.
Nem ez a lerobbant mondat-alkotás,
mely a képzelet beakadt kuplungja által
zörögve rázatja a költészet karosszériáját,
nem ez az ihletett tapéta a mennyen, ezek a kék girlandok,
melyek a föld szégyenét rejtik, poloskákat és nyomort,
nem, nem, nem. Tündéri kelepce ez,
álcázott kalitka, melyben a beszéd a maga fülébe trillázik,
hogy ne hallja a háború náthás prózáját a hangszórókból,
mely sorakozóra vezényel a pályaudvarokon.

Fölvonta papír-vitorláit a könyvnyomtatás szelleme és húgai keresésére indult,
hogy klasszikus vonzatait aggassa fülükbe függőnek,
de kirámolt szobákat talált padlójukon újságba csomagolt ürülékkel
és sebesülteket a fák alatt orpheusi ír híján döglődve,
ipart és számokat ott, ahol a hétköznapok csücske
kikoptatta a világ könyökét,
a vagyon csontvázán a szegénység átlátszó húsát
és a költészet műhelyében egy álmatlan mesterembert,
aki csavarjaira szedte szét a ketyegő mellkast,
hogy egy másfajta időt mutasson, a révület kora helyett
a dühödt tárgyilagosságét, hol nem csúszik hiba a harag számításába
és időre érkezik a nyomor penészes kikötőibe
a bosszú friss kenyere, a föld.

Nem és nem. Aki itt fogai fehér ingében
és nyelvén hibátlan választékkal próbált szónokolni
a fűszálak tövén porosodó bukolikus csendről
a parlagi szenvedés tagolatlan nyöszörgésének, ecetet és epét köpött
a hallgatóság pofájába, halált a kopár bölcsőbe,
ahol teli tüdővel bömböl a rúgkapáló tavasz;
mert hátát a nyomornak vetve azt rontja meg a képzelet,
amit magához akar ölelni és viharos tülljeiben keringőzzön akár egy tenger is,
ha süllyed a halász rozzant bárkája és nadrágjába vizel a rémület,
nincs elég fényessége a földnek, hogy kivilágítson egy fekete kendőt,
mely ronggyá ázik a világ sötétségében, és szava az elegáns isteneknek,
hogy kimondják az árvaság aszályát, mely olyan hangokat hallat,
mintha hasbaszúrták volna egy konyhakéssel.

A nyelv lázadására van szükség, a szavak élére,
nem a vízfesték ömlengésére önnön fenségéhez,
kiegyenesített mondatokra, hogy bezúzzák e barokk ricsaj kapuit
és leverjék a falakról a fölösleges gipszet,
az együgyű rózsákat és a történelem szentképeit,
hogy a véres malter alól kivillanjon a csupasz tartalom:
az ember annyi, amennyi a szabadsága
és a szabadság annyi, amennyit az ember áldoz érte;
üzlet ez szív és sors között, misztika nélkül kötendő alkuja
földnek és mennynek, halálos haszon és gyönyörű veszteség,
rontás és teremtés ugyanazzal a mozdulattal,
kinyújtott kéz, mellyel az idő a reménybe kapaszkodik
és az idő fogantyúja, melyet halálig markol a remény keze.

Ó csődbement díszletek labirintusa, harag keresztútja, jövő,
merő esetlegesség telve pontos előrejelzésekkel,
összeadási hibákkal zsúfolt megbízható számítás,
benned csak az bízhat, aki bizalmatlanul tekint a szapora képzelgésre
és nem hisz a fölszarvazott mesében,
hogy eljön a mosolygás özönvize
vigyorgó özvegyekkel és kuncogó árvákkal;
szeplők és lázkiütések tavaszi föltámadásakor
sebhelyes arcot keressen, aki téged akar fölismerni,
nyomort és szenvedést tanuljon, aki versedre kíváncsi,
mert a bíró veszélyes szeretője a bűnnek
és a költészet a vád hivatott tanúja
és az igazság időzített bomba a látszatok bárpultja alatt,
mely szétveti a kapzsi szeszgőztől diadalittas farsangját.

Nem és nem. Nem az angyalok nyelvéről van itt szó,
nem a perspektíva törvényeinek újszerű alkalmazásáról,
hanem arról, hogy a történelem szörnyszülött bikája fölüget a lépcsőn
és bedugja büdös pofáját az ember lakásába
és feldöntve a bútorokat föl-alá rohangál benne;
arról, hogy a klasszikus ihlet ismeretlen helyre távozott
és bezárta a poétika szédületes kalapszalonját;
arról, hogy a tagadás múzsája éhesen és szakállasan és növekvő dühvel
követeli a föld válságos reményét,
hogy füvön és kenyéren köszörült sarlójával
learassa a vers a sarjadó halált!