Nemes Nagy Ágnes: Szobrok

Keserű.
             Keserű volt a tenger, amikor
a sziklatorkon legörögtem,
csigalépcsőn kavics, pörögtem,
búgott a csigahéj utánam,
mint az emlék a puszta házban,
zörögtem,
mint vasszilánk a koponyában.

Aztán kigurultam a partra.
És szobrok voltak ott.

Egy talapzaton,
bőrrel fedett teknőctojás:
koponyám forrt-forrt a napon,
elgurult fehér sisakom
egy buborék a homokon,
feküdtem, sziklát ért a vállam,
mocskos, mocskos fehér ruhában.

     Kié ez a tömb?
     Ki volt, aki hegynyi palából
     irtózatos indulatával
     hasogatta ki ezt a közönyt?

S a bádogok rajtam, a bádogok.
Horpadt szelencék,
amint a fényt dadogva visszaverték,
egy repülőgép roncsa fénylik így
de bent még mozdul, ami él,
karóraszíjon némi vér,
feküdtem a sziklára kenve,
az elevenség mocska a kövön.

     Nincs makacsabb, makacsabb,
     egy kőbe dobod magadat,
     egy tárgyba dobod, egy kőbe dobod
     eleven nyakadat,
     ez már kőbéli évszak,
     lecsavarva az élete félvak,
     ki véste ki ezt a közönyt?
     ki volt, aki hegynyi palából
     eleven nyakadat?

Só és homok és fent a kőtömb,
mint egy barlang az égbe vájva,
ez a viszonylagos öröklét,
ez az ásványok félhomálya -

zúg, zúg, a víz, egy Föld az ágya:
keserűsége kőedényben.