Pablo Neruda: Szerelem: Josie Bliss (I)

Mi lett a haragosból?
A háború jött,
leégett
az arany város,
amely elnyelte őt, anélkül,
hogy írásos fenyegetése,
vagy villámló szitka utánam
jött volna, hogy üldözzön egyszer is még,
mint annyi napon át, ott messze régen.
Mint annyi órán,
amely egymásba forrva
idő és feledés lett,
hogy végül is tán halálnak nevezzék,
halál, gonosz szó, te fekete föld,
melybe majd Josie Bliss
nyugodni tér haragvón.
Elmondaná a tőle távol
töltött éveimhez csatolva
a ráncokat, miket arcára vésett
az értem érzett fájdalom tán;
mert a világon át is egyre rám várt.

És nem jöttem meg sosem, de a kongó
poharakban
s a halott ebédlőben
tán ottmaradt a csendem,
s távoli lépteim zaja,
s ő tán holtáig látott,
mintegy vízen keresztül
mintha üvegből volnék és lebegnék,
nehézkes mozdulattal,
és mert nem érhetett el,
mindennap újra
elvesztett, a homályos lagunában,
ahol tekintete rabul esett.
Meddig nem zárta le szemét,
s mikor?
idő és halál meddig nem borult rá,
s mikor?
szerelem s gyűlölet meddig fütötte,
s hol?
mikor volt, hogy ő, ki úgy szeretett,
haraggal, vérrel, bosszuval
és jázminokkal,
nem tudott magában tovább beszélni,
hiányom lagunájába meredve?

Most ott pihen tán,
vagy nem pihenhet,
a ranguni nagy temetőben.
Talán az Iravadi partján
égették el a testét
egy délután, miközben
a folyam zúgta halkan,
amit én mondtam volna el zokogva.

[fordította Somlyó György]