Friedrich Hölderlin: Meghívó vers, Neuffer barátjához

Testvér, oly szépen szállt föl reggeled,
a hajnal rőtje tűzött rád derűsen
s igért gyönyörrel áldott életútat.
A múzsák is már papjukká avattak,
a szerelem meg rózsát font fejedre
s töltötte szíved tiszta örömökkel.
Ily boldog volt-e más? A sors azonban
másképp rendelkezett: sötét vihar
a nap fényét benyelte, hullt a mennykő
s védett fejed találta - sírban alszik
szerelmed tárgya, s édened letarlott.

Testvér, testvérem, sorsodból tanúlom,
mily szörny s való az élet változása!
Hogy virágsor mögött bogáncs lapulhat,
hogy gyilkos méreg kúszhat ifjú érben,
s hogy az elválás még barátot is
megfoszthat a panasz kis vigaszától!
Tervet szövünk, álmot, s már mámorít,
hogy célunk mily közel - s akkor levág
a villám, melytől sírunk felhasad.
Felfogtam minden szenvedésedet.
Borongva jártam kinn a Majna partját,
mígnem a hullámzástól szédülés
fogott el, s akkor elborult jövőnkkel,
a ránkboruló sorssal megsúlyosodva,
napnyugtakor kamrámba visszatértem.

Testvér, nem láttuk évek óta egymást,
jöjj el hozzám! Adódhat még, hogy egyszer
egy régi szép estét visszaidézünk,
egy szép estét a Természet szivében,
mit egyszer tisztán s dallal ünnepeltünk,
s megeshet még, hogy egyszer boldogabbnak
láthatjuk majd az életet! Siess,
vár rád födeles korsód is, a régi,
s nem mostohádként csordítom söröd.
Vár rád meghitt szobácska is, s a szívünk
kiöntjük majd szelíd szavak között.
Eljöjj! a szép napok hamar lefutnak,
előzd a kertet rontó ősz varázsát!
Meggyógyítja sebes szívünket a barátság.

[fordította Bernáth István]

József Attila: A bőr alatt halovány árnyék

Egy átlátszó oroszlán él fekete falak között,
szívemben kivasalt ruhát hordok amikor megszólítlak
nem szabad hogy rád gondoljak munkám kell elvégeznem,
te táncolsz,
nincsen betevő kenyerem és még sokáig fogok élni,
5 hete, hogy nem tudom mi van veled
az idő elrohant vérvörös falábakon
az utak összebújnak a hó alatt,
nem tudom, hogy szerethet-e téged az ember?
néma négerek sakkoznak régen elcsendült szavaidért.

1927. jan.

Marsall László: Kluzsinszky beszéde "kisebbik sógorához" a restiben

Mit bámulsz, kisebbik sógorom, addig jó, míg köpülni

tud az ember, és akinél nincs meg az egyensúly,

és akinek fáj hogy súlytalan, az egyen súlyt,

aki meg mind a kettőt akarja, az szopjon be egy korsót,

mert senki sem mondja, hogy öt korsó sörnek meg három

kisüstinek nincs súlya, és ettől, ha úgy adódik,

imbolyog is az ember, és hiába bámul rám, kisebbik sógorom,

az ember egyszerre szeretne lenni maga is meg én is,

nemcsak egyvalaki, vagy csak a másik, és hiába bazsalyog,

mert maga se tudja eldönteni: mi könnyebb: egy rókáról

két bőrt lehúzni, vagy két rókára egy bőrt ráhúzni,

na mit mond? nem mond semmit; nem tudja mit feleljen?

talán hiú? talán fél? nem akarja kiadni magát az embernek,

mert hiszi: nyelvét a kisüsti táncoltatja, száját a sör

csattogtatja, és őt magát kisebbik sógoromnak nevezi.

Igen is, nem is, de hát, kisebbik sógorom, maga köd,

felhőnemű ember, az ilyenről mondja a Mester, mindegy

miféle mester, a Mester, azaz mondaná: egy asszonyszemély

van jövendő feléd… szemeddel megcsippented, amaz

visszapillant, és mintha keresztülnézne rajtad,

és mégis, melletted elhaladóban, amikor egy cinkos

oldalpillantással már leleplezhetné magát, olyan

köpedelem-közönnyel tűnik el, hogy nincs kétség, kisebbik

sógorom, a mester így mondja: „va-la-mi be-gya-kor-lott

és el-nem-hi-báz-ha-tó-fen-ség sú-rol-ta lé-nye-det”,

és magát az isten is valahogy úgy csinálta meg,

valami ál-oldalpillantással és azt mondta: „de jó

hogy szemtől-szembe: nem, és be sajnálatos, hogy

egymásnak háttal: igen”, szószerint így mondta,

és maga ebből a megjátszott közönyből, ebből a

szándékosan elfuserált lehetőségből keletkezett,

mert akit akarnak is meg nem is, az felhőneműnek

születik, mindig csak majd-van, csak úgy, leszeget;

de maga sose történik meg egészen; mert igaz, hogy

az ember is, akár a köd, jobbára vízből van, meg

néha kisüstiből, de mondja csak, ki tud sálat meg

cipőt rántani a felhőre, és csontnak is miféle pálcát,

vagy mit dugjanak belé? nem, ne higgyen nekem, de ami

magából látható, az a csont meg a ruha, na mondjuk,

a szőr meg a bőr, tehát: madárijesztő-féle, és le-

fogadom, hogy magától már gatyábaszaró kora óta

rettegnek a kutyák, és ha meglátják a sok csontot

meg szövetet meg felhőt, és mindezt külön látják,

bizony ugatnak, és ezért nem felel a kérdésemre,

hogy mi könnyebb azokkal a rókákkal, csak bazsalyog

de ha azt mondom: „tudja-e, hogy kell valakit két

karral szorosan átölelni”, kisebbik sógorom máris

berzenkedik, borzolja a szőrét; ám ha azt mondom:

„tudja-e, hogy kell valakit tőből levágott kézzel

jól marokra fogni” – máris elsimul a szőre, ez már

tetszik neki, és mégis arra vár, mint minden szivárvány,

hogy valaki hurkapálcára föltekerje, mivel kisebbik

sógorom kisasszony sejtezetű, akár a vásári vatta-

cukor, azt szeretné, ha valaki elültetné cserépbe,

hogy végre legyen, egy drágalátos kéz locsolgatná,

és a csuklókon kissé ódivatú csipkefodrok ugyebár,

mint a kihörpintett korsó falára tapadt hab Ó, intézetek!

ó sósborszesz! ó matrózgallér! ó enyhe februári

torokgyulladás! ne bazsalyogjon, mindez nekem is

tetszett holnapelőtt vagy tegnapután, de én nem

varasbékával találkoztam, guggolva a káposztásban,

mint kisebbik sógorom, és a csipkét is gyönyörű

jégvirágokból csinálták a vén dilettantik, ami most

én is vagyok, csakhogy kétszárú gatyában, bocsánat,

nem akarom sértegetni, se fárasztani rossz viccekkel,

mondja, hogy menjek és én már itt se vagyok, de tehetek

én róla, hogy februárban, amikor a délután eltaknyosodik,

megállít egy csupa-jégvirágos kirakat, de nem is az

állít meg, hanem két jégvirágtalanított kukucska-

rés az üvegen, még csak nem is az, hanem egy zöld

szempár a résben, az a majdnem fekete-zöld, amiről

biztosan tudni, hogy nő szeme lehet, mint anyánké,

olyanféle, amikor apánkra haragszik a „drága oktondi-

kám”, ahogy valamelyik dédapánk mondaná, és mi kis

szarlabdák vagyunk még és lapítunk az asztal sarkán,

és anya pipás az öregre, mert mondjuk zaciba vágta

a mama kedvenc katufrékfát és borotválatlan is meg

részeg, de ez a majdnem felrobbanó szem, mégsem

harag-felfútta gölödin, csak a szem eleje, a szem

előszobája parázslik, a belső helyiség csupa riadalom,

nem azért, mintha az illető nem adná át magát lába

öregujjától a haja hagymazatáig a haragnak, minden

másnemű – és mondjuk félárbócra eresztett érzeményt

kiszorítva, érzemény! ez a jó szó, kisebbik sógorom,

és figyelje meg, a jó szó keresése is hasonlít a

harag mögötti riadtság lassú de biztos előbukkanásához,

amiről locsogok, amit riadalomnak nevezek, mert a

pontos kifejezés tű a szalmakazalban, és mennél

tovább keressük, annál ijedtebbek vagyunk, hátha

nincs is ott, egyszóval: riadt is az a szem, mert

aki azon a fekete-zöld gömböcskén átkukucskál,

sejti, hogy akit lát, az ködből való valaki, akit

a harag nyakon soha nem csíp, inkább szétszórja,

hogy már látni-fogni sem lehet, egyszóval: sejti-e

már, kisebbik sógorom, miféle szempár meredt rám a

jégvirágok mögül, és hogy maga meg én, én meg maga,

meg mondjuk még valaki, aki a katufrékot zaciba vágta:

egy személy vagyunk, felhőféle személy, és vau-vau-tu-tu-tu,

így a kutyák, és ahogy a mester mondja, mindegy hogy

milyen mester, lehet hogy most egy másik: „meglátván

titeket riadoznak az asszonyi szukák”; és akkor eltűnik

a szempár, kinyílik az ajtó és „én nézek rád te nézel

rám”, ez a helyzet, és én öreg vagyok, ő meg fiatal,

és ő halottnak lát, és én látom, hogy ő még szinte

meg sem született, „te nézel rám én nézek rád”, és

tudja, akkor az ő szemével láttam magamat: csupa csont

meg bőr, meg szőr, feketén világló szagtalan irdatlan-

ság és köd és idekint tél és BONCTEREM: IDEGENEKNEK

BELÉPNI TILOS, nem láttam, de esküszöm ez a tábla volt

belülről kiakasztva az üzletlakás ajtajára, és mielőtt

kilépett, hogy keresztül iszonyodjon a csontjaimon,

illedelmesen kopogott, kikopogott, vagy bekopogott,

mindegy, és a nézéséből éreztem, hogy Arankának hívják,

mert különlegesen fájt, ahogy keresztülnézett rajtam,

mintha köves szénrög gurulna át a fejemen, és nekem

az Aranka név egyenlő kövesszénrög és magamban

Aranyoskának becéztem, hogy ezzel is meglágyítsam,

ne hasogassa úgy az agyamat, de nem sikerült útját

állnom, megakasztanom, átsüvített rajtam, a szeme

kétcsövű pisztolyából önmagát lőtte ki valami mögöttem

terjengő célpontra, aki maga volt, kisebbik sógorom,

magát pillantotta meg rajtam keresztül mögöttem, a

hozzá illő ködfigurát; és most értem csak, ahogy itt

ül előttem és bazsalyog, de szintén keresztül néz

rajtam, hogy maga meg őt keresi rajtam keresztül,

vagy talán már látja is, és én csak ablak vagyok,

vagy inkább távcső, és maguk ketten rajtam át

fürkészik egymást, ki tudja melyikük látja kicsinyít-

ve, melyikük fölnagyítva a másikat, de ez alig érdekes,

mert én segítek: itt a lakáscíme, a fényképe hátulján,

tessék, fogja, kisebbik sógorom és menjen utána, de

gyorsan! még mindig itt van? Fizetek!

Tandori Dezső: Könnyebb: lesz-e?

Majd könnyebb lesz-e elveszíteni

valakit, aki hét közül csak egy?

Nagy számok, tudtok-e segíteni?

Vagy „sok”, „kevés”, akárhány – egyre megy?

Dehogy akartunk túlfeszíteni

   húrt, mely elnémulást igér;

tavasz, nyár, ősz, tél: megszokott elegy,

szine végül seféle koszfehér.

Ragaszkodni kezdesz valakihez,

s hogy ő lehet csak ő, ezt hiszed is;

akármit elvesz tőled, adva vesz,

s bár fáraszt, fontosabb így, ami friss;

ésszel tudod, hogy majd, majd sose lesz,

   ám ily félelmed ösztövér,

s ő telten szárnyal, ide-oda visz,

s mi addig itt volt, ott volt: összeér.

Eggyé szántja könnyű röpteivel

e valami, mondjuk, hogy egy madár,

mit egybe nem kapcsolnál semmivel,

csak épp a Végzetes Csavarra jár,

elalvásaival, jötteivel!

Villan két csontszín szárnyszegély,

   teret nézésnek megtévesztve tár,

és biztatásában hihetsz: ne félj…

Holott…! Holott tudod s tapasztalod,

akármi ragaszkodás mint fizet;

önszorgalmúlag bár maraszthatod,

eleve adott törvényeinek

engedelmeskedik híved, konok

   rendje hagyja, ameddig ér;

s nem törődik vele, mi lesz veled,

hogyan éled túl, hogy ő már nem él.

Persze, a túlélés…! Dolgunk se más,

csak főleg ez, s részlete számtalan,

és józan érv, hogy annyi változás

közt, bárki nélkül is, leszek – „magam”?

Időt tölteni: hány tiszta fogás,

   ügyes mód akad; szinte kér

mind, akinek hasonló sora van,

tedd, ami „kiegyenlít” s „összefér”.

És majd teszed, ezt tudod már, ugyan

mi mást tennél – az elveszíthetőt

magad vállaltad: ha madár, ha tan,

ha vonzalom, ha társ, ha bármi több;

a bizonytalanság, ezt biztosan

   tudhatod, enni sose kér:

s ha mégis, éhező, van ehetőbb,

mint ha magad fogysz el, mint a kenyér?

Sziveri János: Ocseny csjornie

Íme, mint a csecsemő,
alszik az én feleségem,
pihen saját testlázában -
a színültig telített
sötétsűrű féléjtájban
gépfagy ver vakog ideg-hidegen

míg idebenn fagotthangon
vacog a vekker s szivárog
szelíden a szerelem
nyílnak az árnyak
mint ablakszárnyak a fal
egyenruháján eleven fallevél

az éjjeli edények lámpák
zománca alvadt fények férc
románca tökéletlenkedik
velünk a világ a szépszobában
ép fogak a szájban mérgek
a májban

máról holnapra szállnak
a fáradt illatok a színvakablak
előtt utállatok állnak
a nappal leple alatt
és elvontan közlekedik az ocseny csjornij
korom, s köröm szakad
                                      szabad akarattal ---

Marno János: fehér feketében

odakinn hó van, ki akarnék menni

tudom, hogy nemsokára zörgetnek, és

be-bekiáltoznak értem: mekkora hó esett már

össze!, de nem bírok fölkelni, nagyanyó selyem

hálóingét sodorgatom kábán

ám ennek sincs biztos foganatja

csak az ujjaim lesznek egyre súlyosabbak

gyűlik-dagad a végük, s sehogyse engednek

elmozdulnom a vénasszony oldalától

csupán a festék olvad le fenyegetőleg

a fonalról a számban, aprókat roppan

megereszkedik s aprókat roppan a hó

mintát kellene vennem belőle, fél

fecskendőre elég szikrázó csontszínű oldatot

de nem és nem találom a módját, vad

egymásutánban sorjáznak s hullanak

alá a fejemben az ötletek, miért a leg-

eslegrosszabbak rendszerint a legesleg-

eslegjobbak, van-e erre egyetemes

magyarázat, mi az… vajon jókor álltam-e meg

hogy megkérdezzem, mi haszna a gyerekes

emelkedettségnek… mintha leszögelt

fedelű ládákon, új s újabb szállítmány

szánkóvasakon mászkálnék keresztül, klott

a fekete tornanadrágomban, klott

a gondolataimmal, másfelől a torkomból

nagy nehezen visszakrákogott fonál

izgat egyre, és nemcsak most, utólag, de

belül, a nyelvem tövét csiklandozva, pisilni kell

hol a pelyheket számolom hangosan s fejben

a cseppeket, hol meg riadtomban fordítva

hosszú levegőtlen szünet ránt fel s csavar(oz)

össze a szikkadt test ölével, többféle hó van

hallom biztatni magam elölről megint

egy, ziháljuk, és elvakít a fehér rozsda

amit a forgatag szó a szememre pattint

hiszen megjósoltam, hogy kizökkensz, morzsolja

valószerűtlenül puha, mégis olyan semmilyen

színű hangon az öregasszony, a pléd

alól szinte, szigorítólag hát most én

fekszem belülre, a ráncolt sugarú, ormós

ágyfalhoz, az angyali üdvözlet alá, és

felül, hogy ne higgyem múló ötletnek a döntését

vagy mintha így tessékelne, sürgetne, rásóz

a combomra, de rögtön utána már szelídebb

kézzel tapogatja ki az arcom, szedhetem

szaporán e zsákból a levegőt, papírcserepek

borzolják, hasogatják a számat, a kép

mögött örökké vizes a vakolat, próbálnék

védekezni a valósággal kötött cinkos

szövetségben, amely ha belealszom, tüstént

cserbenhagy, elröpül a teteje, hallasz?!

kiáltom, s akkor csak kiáll itt álmában az

ember, mint egy tüske, és találomra szét-

döfköd az egyre vastagodó, mállékony hó-

belevanc közt, bele a szóközi magánhangzó

horpaszába, ott, ahol az ember kizárólag

véletlenül fedheti föl magát, a kinti latyak

meg az ágynemű-gőz állagával, tetszhalott

üledékeivel az agyában… lehetséges, hogy

tőlük nem tud majd tágítani az észbontó

gondolataitól?… s én is miattuk nem ronthatok

kedvemre előbbre, ezúttal nem mint főalak

koraéretten, a faltól falig meg-meghagyott

üresség fokain szánkázva, hanem élve

a kicsinyítő sík végtelen némaságával…

…ugyan, csitít a vénség, a fejemet a feje

fölött himbálva, egyet se alszol, és

túl leszünk rajta, tényleg, könnyebbülök már

lassan kiegyenlít a derekamban két-

oldalt felgyülemlett lendület, nevetnem kell

mintha kívül volnék a látszó jeleneten

karikába gömbölyödöm, azaz görnyedek,

mint ő, de mégsem ugyanúgy, őt a térdem

hajlítja kétrét, míg engem a szemfényvesztés

derűje-vihara bűvöl, illetve rándít

valami köré, valakit valamiért

odabújtathattak ebbe a kerekdeddé

dermedt ingóságba, a szélektől számítva úgy

hogy a játéka éppen csak meglegyen, és ne

fessen torzabbnak külön-külön semmije

a közepesnél, mert mihelyst önszántamból is

feléje tartok, még kisebb csomóba tekeredik

akár egy akrobatanő, már-már mintha cél-

szerűen egy kívüleső máskép vonásai

után igazodna, vagy annak a gócát képezné

meg kéne kerülnöm, hátha akkor kinyújtózik

a vackából, s aztán elkezd szanaszét menni

mint valami fehéres folyadék a semleges

színű világoson, miért is nem szöktem ki

mintát gyűjteni, amíg a banya aludt

az indulatait apránként feltakaró

hóesésbe, s még kijjebb, messzebbre, a tartós

hó torokszeleiben járatva meg a pucér

tagjaimat, melyek a váratlan visszatért

bágyadtságtól csak még merevebbek lesznek

igen, ez, ez, nyögi, a kékes hajfonat-

végeket a halántékából s a füleiről

hátraöklözve a kísértet, anyám anyja, és

hamarosan nincs is tovább, mondja ő ezt is

undokul-hűvösen, mintha elöl-hátul

üvegtáblákat toligálna fel a törzsembe

a bőröm alá, muszáj kiegyenesednem

de semmi sem rövidül meg, sőt ismét csak én

válok láthatatlanná, csupán a csere-

huzatok ropogásából következtethetek

a helyemre, vagy még inkább arra az egy-

idejűségre, aminek a szárnysúlyai

kezdettől fogva nem engednek felpillantanom

a papírról, (tőlük nem állhat ott meg semmi…)

talán ha elaludnék egyúttal… a teljes

hosszomat összenyitva az izgága, orv-

nehezékű gondolatoknak… ülj fel

nógat az öregasszony, egy fonákjára for-

dított pamutharisnyával az alsókarján

nem megy, kiáltom, nincs lábam, ujjvastag

selyemfekete faágak ütköznek elő

a meg-megcsúszó szemhéj nyákos vöröséből

cselhez kell folyamodnom, úgy tennem

mintha fenn volnék, szokásos unalmamban

a szobavödör drótfogantyúját

figurázgatom, mialatt ő a víz-

pettyes párnaarc-gödrökbe beszél, buz-

dítja, korholja, kérleli, engesztelő

becékkel tarkítja a nyomatot, te kö-

vetkezel, csuklik közelebb, magára öltve

amattól a fintort, én?, álmélkodik

egy ócskababa hangján, mintha így

kétszeresen egyedül, elégedettebben

tudna bolondériázni, nekem viszont eszemben

sincs, hogy felüljek ennek a rongyokkal

téliesített engedékenységnek, inkább

forrjon hozzá a tekintetem a fehér

széjjelpattant rostozatú ágacskákhoz, ne

lehessen a kezemre szükség, ha a vén

dög vendégei honnan, honnét nem, a szür-

külettel szállingózni kezdenek befelé

semmim sincs, a legvégén már kacskaringók nélkül

egyenest a mellemre, a hasamra húznak

egymásnak dőlt, hegyes léggömbök, egyre

fogy az esélyem, hogy felsoroljam őket,

ez csak alszik, hallom a fogamban sercegni

a hangjuk, elkeveredetten, mint valami

üzenő-zaj, a kigondolhatatlan beszédükkel

vagy egyébként; ez csak ide van támasztva!, mint mi?

kúszik fel az irtózat a torkomba, test

a testbe, egy testben, a háromból egyet

máshová kell illesztenünk…, szítják tovább

a kedvüket rajtam, az izgalomtól hol

össze-összetöpörödve, hol pedig túl-

hevült olvatagsággal, böködnek, lapo-

gatnak, tágítanak, el-elkötnek itt-ott

az oldalamra fordítanak és párszor

átnéznek, megtévesztő vagyok-e, nem?, nem!, nem-

sokára érintetlen lehet az ágy tőlem

John Ashbery: Blue Sonata

Long ago was the then beginning to seem like now

As now is but the setting out on a new but still

Undefined way. That now, the one once

Seen from far away, is our destiny

No matter what else may happen to us. It is

The present past of which our features,

Our opinions are made. We are half it and we

Care nothing about the rest of it. We

Can see far enough ahead for the rest of us to be

Implicit in the surroundings that twilight is.

We know that this part of the day comes every day

And we feel that, as it has its rights, so

We have our right to be ourselves in the measure

That we are in it and not some other day, or in

Some other place. The time suits us

Just as it fancies itself, but just so far

As we not give up that inch, breath

Of becoming before becoming may be seen,

Or come to seem all that it seems to mean now.

The things that were coming to be talked about

Have come and gone and are still remembered

As being recent. There is a grain of curiosity

At the base of some new thing, that unrolls

Its question mark like a new wave on the shore.

In coming to give, to give up what we had,

We have, we understand, gained or been gained

By what was passing through, bright with the sheen

Of things recently forgotten and revived.

Each image fits into place, with the calm

Of not having too many, of having just enough.

We live in the sigh of our present.

If that was all there was to have

We could re-imagine the other half, deducing it

From the shape of what is seen, thus

Being inserted into its idea of how we

Ought to proceed. It would be tragic to fit

Into the space created by our not having arrived yet,

To utter the speech that belongs there,

For progress occurs through re-inventing

These words from a dim recollection of them,

In violating that space in such a way as

To leave it intact. Yet we do after all

Belong here, and have moved a considerable

Distance; our passing is a facade.

But our understanding of it is justified.