Kálnoky László: Város- és önarckép 1955

A házak sárga elefántok,
a járdák szürke tigrisek.
Tüzes liliomok forognak
kalauznők fogai közt.
Műsor mellé műsört iszik
e város, hol feszengve élek,
mint a rozmár, mely visszatorpan
a hőpalack bejáratánál,
mint a tapír, mely büntetésből
dodgemet kénytelen vezetni.
Bár lennék boldog pörsenés
gyógytornász egyengette háton,
légy a kávéház asztalán,
hol a címersas két feje
zártkörű klubot alapított,
s tarkón hajszál, mit maradék
utasüdítővel locsol
a szórakozott agronómus!
Ehelyett, úszólecke közben
a fuldoklót kell játszanom,
hogy mélyvízből kihúzzanak
halálra rémült üldözőim,
és kést fogjanak rám a parton,
miközben a porondra lépnek
bágyadt erőművészeink,
s harakiristákat gyanítva
jámbor önborotválkozókban,
mit sem sejtő lábakra ejtik
a súlyzót. S ha nem az enyémre,
gyanúba fog néhány divatfi,
ki hírt vár táskarádión
az ormányforma-változásról.
Sajnáljam-e hát, nem tudom,
ha megfeszíttetésemet
egyelőre, a kedvezőtlen
időjárás miatt lemondja
a vidám-parki rendezőség,
s örvendjek-e, ha a jelenkor
ribizlihántolás terén
szerzett érdemeimre eszmél,
s még árleszállítás előtt
selejtbe tett mentőövet tűz
glóriaként a homlokomra?