Rába György: Angyalföld 1930

A fröccsök népe nyári örömében
a kéményfüstöt mint sipkát dobálja,
s a nyugtalan lélek földindulása
ünneppé gyűr föl minden szögletet.

Ráncokba szaladt három emelet,
szemközt rozsdás bádog-viskó, szabályos.
Körötte napraforgók alabárdja.
Aztán egy cirkuszkocsi mályva
kalandja két lépésre. Kérges
tenyérbe hajtja orcáját a város.

Mert ez is elvégeztetett.
Vigyázz!
Ne moccanj,
te bugris, ott a sorban!
Csak nyakigláb távíróoszlopok
inalnak innen fejtetlen jövőbe.

Patkócsattogás tépi föl
a vasalatlan hajnali csöndet,
meleg kenyerek alatt
növendék ember C betűje görnyed,
s a világosság fortissimójában
cipészkalapács, porolófa,
üllőcsengés és sziréna
egy zárt kapun dörömböl:
hová jut itt az ember?
Fazékban bólong a poros leander.

Este
a konyhából kiömlő
fény a folyosó rácsára könyöklő
apák alakját bronzba önti,
s az ívlámpák alatt vonulnak
elrévült jegyesek
az apátlan darúkig,
és kétségbeesett
árnyuk a falra úszik.
Egy hanglemez szirmát az éjbe veszti,
s a dalt nem tudják ők se befejezni.

A gyógyszertár s a mészárszék között
éjente kilenc
mozdony dübörög,
csillagközi teherrel a szerelvény
messzi rendeltetésű, –
szemaforként villanunk sínek mentén,
s kordét, gyalog sorsokat a sorompó
összefog, mint a fésű.