Bari Károly: Menekülés

A hegyek hó-máját
már tépdesi a keselyűéhségű szél
és a mámor fekete ikráit: a szőlőszemeket
surrogó szárnyú őrcsapatokkal hordatják
pillantásaik préseibe
a vas-szemű tornyok, kürtjel, kürtjelek,
hamu-kürtök lélegzete
vonul át
a rózsák krátereiben megágyazó idő fölött,
a tükör ezüsthártyájú gyümölcsének magjait
kihántja a félelem: nyirkos arcaink szétszóródnak
a hamu-padlójú fényben,
elhagyjuk botladozva
a mozdulatlan várost, a halál írásjeleivel
rendszerezett vénák és az elnémult szájak
kijárataiban sorfalat álló csontbálványok közül
megszökünk, leborotválva tarkóig,
fejbőrünk pórusaiból füst-fonalak szivárognak
a magasba, lüktetnek csillapíthatatlanul
a daróc-ég varratai: a költöző vadludak,
riadt lépteink zajából:
a messzeség gongjának
nemszűnő sajgásából
ki szabadít ki minket?
sortüzek orgonasípjai?
a szirtekről lezuhanó visszhang?
a meszelt lábú kerten
átcsörtető éjszaka? holdröfögés?
a valóságnak kinevezett szavakhoz idomított képzelet?
s a villámokkal eljegyzett fák mögül
kik néznek utánunk
összeszűkült szemmel?
szakadatlanul kik figyelnek?
körmöket növesztenek
a vállainkból kiserkent ötágú fátylak,
a pernye-sivatagban kuporgó
megvakított harmatcseppek
félelmetesen hallgatóznak, csontok,
kövek, hamu-hírű füvek közt paták zuhogása,
lódobogás, menekülünk vinnyogva, szívünkben
kék gally reccsen, nyálkás sziklák közé
só-húrjait kifeszíti a tenger, a csontokon
megtapadt hó-sörtéjű bogáncsok:
a gunnyasztó sirályok
felhörrennek, hová gurultak gyöngyfattyai
a széttaszított ajkú kagyló-létnek?
hol vannak a mélymedrű földhomályon
átdörejlő cethalak gyomrának foglyai:
a metrókban tülekedő engedetlenek
hol vannak? hol van
a gépállomáson toporgó köd-pufajkás ősz?
az égnekálló tűz? a zúzmara-szemölcsös falevél?
a nyár ablakára szegezett fekete deszkának
izgatottan nekiröpködő krétacsőrű kéz
hol van? csontok, kövek, hamu-hírű füvek közt
paták zuhogása, lódobogás,
menekülünk vinnyogva, a tündöklő póklábakon
közeledő felhők koponyáin ütések csattannak,
kifröccsenő agyvelejük: az eső
arcunkon végigzúdul, nekidőlünk egy fának,
reszketve átöleljük,
korom-himlős törzsére hurkolt karjainkat
nem tudjuk leoldani többé, ijedt szemeinkből
hamuszürke holdak peregnek,
fátylakká változunk, búcsúzó selymekké,
tükörképeinek gondol
a keselyűéhségű szél.