Szijj Ferenc: Kenyércédulák - Szerda

Ebben a meleg szurokban másképp működik
a világ, de különös módon, ha elképzelem,
még látszik is. Kicsit lassabban nyílik a kertkapu.
Vagy olyan sokáig közelednek egymáshoz
az utca két oldalán, hogy végül átköszönnek.
Nehezebben alszom el, az elintézetlen ügyekben
szabadon úszó tárgyak sorra nekiütköznek
egy hajlékony jelzőkarónak.

És akkor utoljára, mert itt minden utolsó,
ebben a lágy vagy testetlen, csillámló,
de inkább áttetsző anyagban már a jövő is
benne van, egy hang, de mintha oldalt fekve,
csak fél füllel hallanám, és nem tudom,
hogy honnan, vagy egy név, a történetnek
tényleg már csak a maradéka. Most úgy
akartam élni, ahogy nekem jó.

De egy kis hiba is milyen hosszú ideje
alakul itt. Egy szó, és visszavonni.
Szinte már ha nem vagyok, azzal van
mindig is igazam, és erről van valami jel,
bizonyosság, mint egy furcsa módon terjedő
rezdülés a végek felől vagy egy súlyos buborék,
netán a kettő találkozása. Úgy akkor én is,
bár teljesen mindegy, kijutok vagy beleveszek.