Még nem figyeltem meg,
de tán a vadászlak és a folyó között,
a holtágból is néha felugrik
– a fa is próbálkozott, szakállas –,
és ha felugrik egy pillanatra,
mint a levél, kesernyéssé téve
a levegőt, az ág mintha intene.
Igen, tölgyfadákójával
éppen csak pöccintve, halott karba
ha friss vérlabdát gurítana még a szív,
egy korty tiszta vér
miért ne üthetné ki
kezéből üszkös kezét,
miért ne vacoghatnának rajta
virágok?
*
Az ideges ív
szürkületi szederillat
ólomkeretébe foglaltatott,
és ha mondjuk augusztusban
a túlsó part fehér homokján aléltan
nyelveddel szájpadlásodhoz nyomod
a hamvas kis fekete koronát,
pillanatnyi szédületedből visszatérve
újra látod a karcsú bukást.
Gerinced korbácsként csap
szederbokorra.
*
Rövidke nászrepülése
a nagy hamufa
pipiskedő ölelése.
Hamvadt korbáccsal kezedben
közeledj a mindenséghez.
*
Csúcsán a kék éket üt
és a lét csomós tuskója
mint egy rugóval tömött
színes játék szétrepül.
*
A kíváncsi rügy harakirije.
*
A nyílvessző felhő megállt íjászaink felett.
*
Sáska!
*
Ólomeső.
*
A kék levegőből sodort fonálon
horog rándul,
a fehér szirmokban már érezni
a meggy csípős vérét.
*
Hó.
*
Éppen a langyos víz fölé hajolt
Nárcisz,
amikor az égből hullani kezdett a
virág
(fura egy virág volt,
istenem, de virág):
a csiga rajzolta vértelen vérhálózat
a homokarcon kigyúlt.
*
Többen megvárták a holdat.
*
A makk kalapot emelt
és tévedésből kalpagját
a halál fejére tette vissza.
*
Hang már nem jött a torkán,
de a hangszálak néma rezgésétől,
a magán szépen áthajló híd
puhán vízbe omlott
és a halak a hulladékkal
máris szétszaladtak.
A folyó
rezgő sárga ujjáról
fekete árnygyűrűjét
vigyázva lehúzta.
*
Hermafrodita.
*
Arcunkon, az éles zátonyon,
a felmetszett kitinbőrökkel,
a megtermékenyítés pillanatában
a lehető legegyszerűbb valamit
tudtuk meg a világról,
alásüllyedtünk.
*
Álmában györcsből halálba
rúgja magát a láb.
*
A vízbe fúlt hideg belezetére
emlékeztető zöld labirintus
a vízben és a víz felett is
folytatódik. A lárvák ásólába
mint a motolla.
*
A partifecske,
öreg fotósunk, még tán valamit elkaphatna,
de ő is csak üres
fekete képeket hív elő:
pillanataink gyászjelentései.
*
Kettétört nyilát
a harcos elejti.
*
Addig verték a zöld ágat,
míg a síp meg nem szólalt.
*
Értük hátrálhat a rák,
ez a pirosra sújtott mizantróp,
hogy a feneketlen fenék alól
felrebbentse őket,
nem igazulásul, ó, nem.
Mert csak aki egész életében hátrál,
juthat egy kis mohó virágugrással
vissza,
előbbre.
*
A teknősbékán ha tiszavirág kopog,
kattanva nyílik, mint a zsebóra.
*
A rugószerkezetek kiröpítik
csöpp agyaggalambjaimat.
*
Halk dobpergés.
Lent a fűrészporon az igazgató.
Karján vörös palást. Ő lépne elsőnek
hozzám, takarna le, ha leesnék.
A dob hirtelen elhallgat.
Szaltó mortále.
Ha sikerül, a közönség ismétlést követel.
*
Legyek lepik a siklót.
*
Szalmalepke.
*
A kaszás,
szép nagy suhintással,
a búzamezőkről
a folyóra tévedt,
derékig búzavirágban.
A kaszás,
a kasza suhintásával ellenkező
irányban, a folyóba szórja
magját.
*
Néha látom a forrást.
A folyó vadonatúj szívét
előbb desztillált vízzel járatják,
míg hálóként nem dobja kürt alakú
árnyékát, csak úgy magában pocskoltatják.
Magzatvizedben pocskol így a gyerkőc.
Selyemgombolyagot nyeltél,
fekete macska játszik vele. A hamugödröt,
fenekén tojás. A hervadt rózsát,
valahol mindent tűz pusztít,
az ugráló állatok fején nehéz gyertyák,
kígyó az őszi kertben: lábunk között
folyik a hamu. Néha látom a könnyzacskó
üres csigaházában a viasszal forrázottat,
ahogy délben a folyót sugárra ereszti, és
hirtelen rántással felhasítja a nap arcát.
Ugrását az állat reszketeg virággal toldaná.
Néha látom gyertyacsonkom hullámzó kis tavában
didergő kardjára tűzve az állatot.
*
A halál tárgyai közül
a virág ördögfej-gyökerét is
néha a fövenyre sodorja a víz.
*
Ugrálókötél a Tisza.
*
Poharamban barkaág.
*
Tüskehullám.
